Jézus együtt van az emberekkel. Közöttük él. Éppen egy esküvőn vesz részt, anyjával, Máriával együtt.
Az esküvő nem csak a fiatal pár ügye. Velük együtt örül a család, a rokonság, az ismerősök, a barátok. A lakodalom nem egy éttermi vacsora. Együttlét, vigasság, mulatság. Jól érzik magukat az emberek. Örülnek a fiatalokkal együtt, örülnek az új kezdetnek.
A bor megvidámítja az ember szívét – mondja a zsoltáros. (104.) Hozzátartozik a vigassághoz. Színt ad a hétköznapok szürkeségének.
Valami nem várt dolog történik: fogytán van a bor. Mária szól fiának. Jézus pedig válaszol: még nem jött el az órája…
Amit mond, tegyétek! – figyelmezteti Mária a szolgákat.
Bátorítja őket, hogy hallgassanak Jézusra.
Jézus szavai pedig meghökkentők: amikor elfogy a bor, azt mondja a szolgáknak, töltsék meg vízzel az üres kőkorsókat.
El tudom képzelni a csodálkozó, furcsa tekinteteket. Bor helyett vizet? Nem jobb volna átmenni valahová, akár a másik faluba borért?
De nem: töltsétek meg vízzel a korsókat. Majd: Vigyetek belőle a násznagynak.
A násznagy pedig megízleli a borrá vált vizet…
Hosszasan sorolhatnánk, mi minden van fogyatkozóban a mi világunkban. Megkeseredett, reményvesztett világban élünk. Ahol az embereknek nincs jövőképük. Ahol félünk attól, hogy elfogy a földünk nyersanyagtartaléka. Ahol a házasságkötések száma drasztikusan csökken.
Ahol az emberek mintha egyszerűen csak a túlélésre játszanának, magukkal törődnek csupán, a másik nem érdekli őket.
Ahol az, amit értékesnek tartottunk, egyik napról a másikra semmit sem ér. Ahol politikai feszültségek miatt szétesnek barátságok, egymással szembefordulnak az emberek. Ahol hiánycikk már a tisztességes, őszinte beszéd. Ahol egymás megbecsülése helyett sokkal fontosabbnak tartjuk egymás lejáratását. Ahol semmi sem szent. Ahol az élet – úgy tűnik –, nem áll másból, mint hogy mindenki harcol mindenki ellen. Ahol a szakértelemnek, a tudásnak mintha nem volna hitele. Ahol nagyon ritkán tudunk olyan emberekkel találkozni, akik felszabadultan örülnek.
Faludy György sorai nagyon időszerűek ebben a furcsa világban:
„Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?”
„Töltsétek meg a vizeskorsókat...”
Jézus ott, a kánai menyegzőn, amikor fogytán van a bor, nem kíván semmi rendkívülit. Csupán azt, amire az emberek képesek. Megtölteni a korsókat – vízzel.
Fogytán van a hitünk is. Nem merünk megbízni a másikban. S kérdés: Vajon rá merem-e bízni magamat Jézus szavára? Megteszem-e azt az egészen egyszerűt, amit tőlem kér? Mert egyikünktől sem kíván semmi rendkívülit, csak azt, amire képesek vagyunk.
Jézus közöttünk akar lenni. Együtt akar lenni velünk, mint ott a kánai menyegzőn azokkal, akik együtt vannak egy új kezdet ünnepén.
Világunkban sok minden megfogyatkozott. Éljük mindennapi szürke életünket, és hiányzik belőle valami, ami megvidámíthatná a szívünket. Ami lehetővé tenné, hogy felszabadultabban, örömmel éljünk.
Jézus nem akarja magára hagyni ezt a világot. Itt akar lenni velünk.
Tőlünk sem kíván semmi rendkívülit. Csak hűséget. Őszinteséget. Becsületességet. Egymás elfogadását. Csak azt, amire mindannyian képesek vagyunk. Azt kéri tőlünk is, amit a kánai menyegzőn a szolgáktól: töltsétek meg a korsókat vízzel!
Pár évvel ezelőtt kaptam ajándékba egy könnyű takarót. Szavak vannak rajta. Ilyen egyszerűek: béke, barátság, szeretet, figyelmesség, becsület, gyengédség, remény, harmónia, ének, megosztás – s még jó néhány ilyen egészen hétköznapi fogalom. Csak nem is olyan régen volt, hogy rádöbbentem: egy takarón vannak ezek a szavak, ezek a fogalmak… Nem mindegy, mi veszi körül az embert. Nem mindegy, mi az, ami betakar bennünket.
Miért ne volnánk képesek arra, hogy becsületesek legyünk? Miért ne tudnánk hazugság nélkül élni?
Miért ne tudnánk tisztelettel elfogadni, hogy ugyanarról mások másként gondolkodnak?
Miért ne tudnánk érvényre juttatni mindennapi életünkben, hogy a „lényeges dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenben szeretet”?
Az egyre üresebb korsóinkat nekünk kell megtöltenünk.
Mária szavai bennünket is figyelmeztetnek, miként a szolgákat a kánai menyegzőn. Amit mond Jézus, azt tegyétek. S ha képesek vagyunk arra, hogy elfogadjuk Jézus szavát, ha hajlandók vagyunk egyszerűen megtenni azt a nem rendkívülit, amit tőlünk kér, a többi már nem a mi dolgunk. Az ő szavára átlényegül a világ. De szükség van a mi közreműködésünkre is. És szükség van arra, hogy elfogadjuk őt, akiben az Isten jósága és emberszeretete megjelent közöttünk, azért, hogy nekünk életünk legyen. Ahogy az evangélista mondja: „És tanítványai hittek benne.”
