Nagyon mai a búzáról és a konkolyról szóló példázat (Mt 13,30). Benne vannak mindannyiunk indulatai, emberi elgondolásai, és
ott van benne a mi gondolkodásmódunktól annyira különböző isteni nagyvonalúság.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy feketére és fehérre bontsuk a világot. Oly könnyen kettéválasztjuk az embereket jókra és rosszakra, igazakra és hazugokra.
Az élet folyamat. Kibontakozó, fejlődő, miként a magból sarjadó vetés. Bármennyire szeretnénk is a teljes tisztaságot, nem találkozunk vele. Akaratunk ellenére is felnő mellettünk és bennünk magunkban is a konkoly – a rossz, a hamis.
Az élet kibontakozó, fejlődő (a szerző felvételei)
Türelmetlenek vagyunk. Nekirontanánk, gyomlálnánk, irtanánk. Jézus figyelmeztet: ne tegyétek! Akkor pedig törődjek bele, fogadjam el, fordítsak hátat? Ne tartsam rossznak a rosszat, hazugságnak a hazugságot?
Hadd nőjön az aratásig… Mert a búzának is időre van szüksége, amíg megérik. Jézus az evangélium távlatokról beszél. Benne van a végső, az eljövendő idők lendülete. S
miközben a végső időre várunk, a jelenben együtt van a jó és a rossz, a búza és a konkoly.
Türelemre, elfogadásra, elviselésre int. A végső idők ítéletének és a rostálásnak biztos tudatában.
A végső időkre várunk
Nemcsak türelmetlenek vagyunk, hanem valamiképpen beképzeltek is. Úgy gondoljuk sokszor, hogy mi vagyunk, akiknek ítéletet kell mondanunk élők és holtak fölött. Olyan könnyen aránytévesztők, sőt színtévesztők leszünk. Búzának nézzük, ami nem tiszta búza, és konkolynak, ami valójában nem az.
Tiszta látásra volna szükségünk. Világos megkülönböztetésre.
A konkoly virága szép, szemet gyönyörködtető. De tudnunk kell, hogy nem minden szolgálja egyformán az életet. Tudnunk kell, hogy mi a mérgező.
Tiszta látásra volna szükségünk
Jézus példázata nagyon szemléletes. A tanítványok viselkedése pedig nagyon is emberi, nagyon is érthető: Akarod, hogy kigyomláljuk?
Reményik Sándor soraival fohászkodhatunk:
Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
(Ne ítélj)
Ferenc pápa figyelmeztetése elgondolkodtató: „Gyakran úgy viselkedünk,
mintha a kegyelem ellenőrei és nem a segítői volnánk.
Ám az Egyház nem vámhivatal, hanem atyai ház, amelyben mindenkinek helye van a maga fáradságos életével együtt.” (Az Evangélium öröme 47.)
Ugyanakkor gyötrő dolog látni a konkoly növekedését, azt, hogyan fojtogatja az életet. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy létezik. Hogy a kettő együtt van. Hogy feszültség, harc van közöttük. S hogy ez tart a végső aratásig, a csűrbe gyűjtésig, a rostálásig. De hogy ez mikor következik be, mi emberi ésszel megmondani nem vagyunk képesek.
Meg kell tanulnunk konfliktusok közepette élni.
Szívesebben vennénk tudomást csak a jóról. S nemritkán tapasztaljuk a kísértést: a rossz láttán elhalványul előttünk a búzavetés képe.
Elhalványul a búzavetés képe
A gondozás munkáját abbahagynunk nem szabad. Vállalnunk kell környezetünket: pedig mindenhol van konkoly is. Vállalnunk kell a munkánkat, pedig mindig van benne kivetnivaló is. Gondozni kell a búzát: az életet,
sosem feledve, hogy van bennünk és körülöttünk fojtogató, lehúzó, visszahúzó erő is:
van ellenséges, van bűnös.
Kié az ítélet? A vállalás, a gondozás és elfogadás helyett olykor arra a szerepre vállalkozunk, amely nem a mienk. A búza és a konkoly egyértelmű szétválasztása az Úr dolga, aki eljön „ítélni élőket és holtakat” – és „az ő országának nem lesz vége”. Kisszerű emberi ítéleteinkkel csak a rossz felnövekedését segítjük, az élet gondozását pedig könnyen elhanyagoljuk.
Amíg miénk az idő, munkálkodjunk. S legyünk biztosak: az aratás idején lesz majd tiszta búza.
Türelemre van szükségünk. Józanságra.
A megkülönböztetés képességére. Kitartásra.
Hitre. Bizalomra.
Mert más, aki vet, más, aki arat. S aki a növekedést adja, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt, ő az, aki majd ítélni fog. Nem emberi mértékkel. A Teremtő igazságosságával és irgalmával.
