Öröm töltötte el a tanítványokat. (Jn 20,20) Fontos megjegyzése ez az evangélistának. Aki Jézussal találkozik, nem maradhat közömbös. Jézus megváltoztatja az emberek életét. Az apostolok ezt közvetlen közelről megtapasztalták. Jó volt együtt lenni az Úrral. Jó volt hallgatni tanítását, jó volt látni azt az erőt, amely rajta keresztül megjelent az emberek között. Megnyílt a vakok szeme, a bénák jártak – új világ kezdetének voltak tanúi.

Jézus feltámadása után újra remény töltötte el őket.

Túljutottak a mélyponton, a keserves csalódás után,

amikor az üres sír élménye után ismét találkozhattak vele, megváltozott az életük. Amikor pedig Jézus eltávozott közülük, reménykedve várakoztak. Jézus megígérte a Vigasztalót. Megígérte nekik a bölcsesség Lelkét, aki megtanítja őket a teljes igazságra.

Soknyelvű, sok kultúrájú emberiség (a szerző felvételei)

 

Várakoztak. Ott, az utolsó vacsora termében, ahol Jézus kimondta a kenyérre, hogy ez az ő teste, a borra pedig, hogy ez az ő vére. S felszólította őket. Nemcsak az emlékezésre. Felszólította őket a cselekvésre.

Menjetek az egész világra! De hogyan?

Tanúságot tenni az emberek között arról, hogy nincs üdvösség senki másban…

De mi az, hogy üdvösség? Mi az, hogy a „mennyek országa”? Mi az, hogy az Isten mindnyájunk atyja?

Az Apostolok Cselekedeteinek írója elbeszéli az első pünkösd csodáját. Együtt vannak a tanítványok, várakozásban, bizonytalanságban. S akkor egyszerre zúgás támad. Tüzes nyelvekről beszél a Szentírás. Eltelnek Szentlélekkel.

Tűz, te gyönyörű (a szerző felvételei)

 

Szoktuk mondani, hogy tüzes, hogy lelkes, hogy szinte ég benne a vágy, hogy cselekedjen…

 

„tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!”

 

Nagy László írja ezeket a sorokat a tűzről. Kell, hogy az embert belülről serkentse valami kimondhatatlan erő. Kell, hogy ne legyen fagyos a világ. Kell, hogy éljen az élet. Kell, hogy legyen, ami éltet.

Egységre van szüksége ennek a világnak. Úgy érezzük sokszor, hogy úrrá lesz rajtunk a reménytelenség, a sötétség. Kilátástalannak érezzük az életünket. Féltjük az utánunk következő nemzedékeket, amikor azt látjuk, hogy

a soknyelvű, különböző kultúrájú népek mintha nem lennének képesek arra, hogy békességben, egyetértésben éljenek.

Az emberiség története mintha nem állna másból, mint kudarcok sorozatából. Madách Imre drámai költeménye, Az ember tragédiája is erről szól. Az ember a saját erejére támaszkodva mindig elbukik. Nincs szüksége az Istenre? Az Isten halott – mi öltük meg őt – mondja Nietzsche.

Kiutat a reménytelennek látszó világban

 

Az emberiség történetével foglalkozó gondolkodók hosszú sora keresi a választ, hogyan találhat kiutat az ember a reménytelennek látszó világban. Vajon szükségképpen halálra van ítélve minden jó törekvés? Vajon akik mások szolgálatára szánják az életüket, miért zavarók azok számára, akik csak önmagukkal törődnek? Miért van az, hogy ez a soknyelvű, sokféle kultúrájú emberiség képtelen arra, hogy közös célt találjon?

Pártusok, médek, elamiták, Mezopotámiából és ki tudja, még honnan érkezett zarándokokkal van tele azon az első pünkösdön Jeruzsálem. S áttüzesedve a Lélek erejével bátran hirdetik az eddig félénk apostolok az Isten nagy tetteit.

Elgondolkoztató: honnan van bátorságuk, hogy kiálljanak az emberek elé, akik számukra idegenek? És elgondolkoztató,

hogyan képesek ezek a nagyon különböző emberek mindannyian megérteni az élet üzenetét – úgy érezve, hogy a saját nyelvükön szólnak hozzájuk.

Kimenni a zárt falak közül kockázatos vállalkozás. De az apostolok most indítást kapnak a Lélek erejéből, hogy teljesítsék azt a feladatot, amit Jézus rájuk bízott: Menjetek az egész világra!

Ne zárkózzunk be a hamis védelmet nyújtó struktúrákba, a törvényekbe

 

 Nekünk, mai keresztényeknek, akik nagyon is hajlamosak vagyunk arra, hogy visszahúzódjunk a biztonságot adó falaink mögé, szembe kell néznünk ennek a világnak minden nyomorúságával. Meg kell szívlelnünk Ferenc pápa biztatását, aki nem mond újat, csupán összegzi az evangéliumot. Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában olvassuk (49. pont):

„Lépjünk ki! Lépjünk ki, hogy mindenkinek felkínáljuk Jézus Krisztus életét. Itt az egész Egyháznak szólóan megismétlem azt, amit gyakran mondtam a Buenos Aires-i papoknak és híveknek: szívesebben látok egy olyan Egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan Egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott.

Nem akarok olyan Egyházat, amely középpont akar lenni, és úgy végzi, hogy belebonyolódik a rögeszmék és procedúrák szövevényébe.

Ha valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell a lelkiismeretünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, az őt befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül. Remélem, hogy nem annyira a kudarctól való félelem, hanem sokkal inkább az a félelem mozgat minket, hogy be ne zárkózzunk a hamis védelmet nyújtó struktúrákba,

a törvényekbe, melyek kérlelhetetlen bírákká formálnak bennünket; olyan szokásokba, amelyekben nyugodtnak érezzük magunkat, miközben odakinn éhező sokaság van,

és Jézus állandóan ezt ismétli nekünk: »Ti adjatok nekik enni« (Mk 6,37).”

Saját erőnkből gyöngék vagyunk. Kell, hogy megnyíljunk Isten Szent Lelke előtt. A bölcsesség, az erő, a bátorság, az Igazság lelke előtt.

Kérjük bátran, áradjon ki ránk is: Küldd el Szent Lelkedet, újuljon meg minden, és teljék meg igazi élettel az egész föld!