Veletek vagyok mindennap

Jézus körül tizenegy tanítvány… az apostolok. (Mt 28,16–20) Valaki, aki elárulta, már nincs velük. Három év együttlét mire volt elegendő? Mitől lettek tanítványok, akik a Mestert követték?

Alighanem felejthetetlen a hívó szó. Jöjjetek! Meghallották és követték. Nem vakon, hanem bizalommal.

Érdekelte őket az ügy, Jézus ügye, amiről nem tudták, nem is sejtették, hogy tulajdonképpen micsoda.

Otthagyni a hálót (Péter, András, Jakab, János), otthagyni a vámot (Máté), otthagyni mindent, ami eddig biztos volt, egyetlen hívó szóra: erre csak úgy lehettek képesek, hogy a hívó szónak ereje volt. Jöjjetek utánam! S ők mentek.

A hívó szó ereje: jöjjetek utánam!

 

Jézussal együtt járni nem olyan volt, mint a görög peripatetikus iskola, ahol föl-alá járkálva filozófiai gondolkodást tanult a tanítvány a tanítómestertől. Akiket Jézus maga mellé vett, nem egy bölcseleti iskola tanítványai voltak. Tanította őket szóval, tanította őket cselekedetekkel. Beszélt a Mennyek Országáról, a mezők liliomairól, a mennyek országának asztaláról, az élet kenyeréről, beszélt a magról, amely az Istennek az igéje.

Meggyógyított bénákat,

látóvá tette a vakokat, meggyógyította a leprásokat: senki nem volt idegen a számára.

Jézus erről nem csupán beszélt, hanem ezeket cselekedte is. Tettei tanúskodtak róla. Tanúskodtak arról, hogy beteljesedtek az írások, a prófétai jövendölések, amelyeket a zsinagógákban az akkor szokásos rend szerint felolvastak.

Jézusnak nem volt jól berendezett háza, nem volt szántóföldje, nem voltak nyájai. Biztos, hogy értett az ácsmesterséghez, de nem gazdagodott meg belőle. Ebben a világban élt, konkrét helyeken tanított, bejárta a Galileai-tenger vidékét. Názáret volt gyermekkori otthona, de később már a saját útját járta.

Apád és én bánkódva kerestünk! – mondja Mária, miután az elveszettnek hitt fiatalt megtalálják a jeruzsálemi templomban, az írástudók között. (Lk 2,48) Atyám házában kell lennem! – jelenti ki. Annak az Atyának a házában, akiről majd egész életében beszélni fog. Aki fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt hullat, kenyeret ad a magvetőnek. Akinek házában sok hajlék van. Arról az Atyáról beszél, akinek a küldetését teljesíti az emberek között.

Erő áradt ki belőle. Megtapasztalták ezt sokan.

Jó volt vele együtt lenni fönn, a hegyen Péternek, Jakabnak és Jánosnak, akik ott megsejtettek valamit abból, amiről később életük föláldozásával is tanúságot tettek. Hallották az égből a szózatot: Ez az én szeretett Fiam! (Mt 17,5)

Jó volt vele együtt lenni fönn, a hegyen

Ne gyűjtsetek kincset a földön! – hallották a figyelmeztetést. Azt is, hogy minden mulandó ezen a földön. (Mt 6,19) Ég és föld elmúlnak, de az ő igéi el nem múlnak. (Mt 5,18) Csodálkozva hallgatták. Majd mélységesen csalódtak, reményüket vesztették, amikor megtörtént, amiről Péter felháborodva mondta, hogy ilyesmi meg nem történhet vele: szenvedett, megfeszítették. Meghalt és eltemették. (Mt 16,16–23)

Majd üresen találják a sírt.

Aki pedig halott volt, akinek oldalát lándzsával átszúrták, váratlanul megjelenik közöttük,

és bátorítja őket: Ne féljetek! Békesség, én vagyok. (Lk 24,36)

Megváltozik a tanítványokban minden. Először nem ismerik föl, majd megbizonyosodnak, hogy az Úr az! Velük van, együtt étkezik velük. S annak, aki háromszor megtagadta a Mestert, háromszor teszi föl a kérdést az Úr: Simon, János fia, szeretsz-e engem? (Jn 21,15–17)

Simon, János fia

Ami ott történik, a Genezáreti-tó partján, nem vizsgáztatás abból az ismeretanyagból, amit elsajátíthattak tőle, amikor együtt voltak. Egészen más. A személyes kapcsolat megerősítése. Egy életközösség kifejezése.

Az ember élete térben és időben zajlik. Konkrét helyen születtünk, dolgozunk, élünk. Voltak, akik előttünk jártak, és lesznek, akik majd követnek bennünket. Az apostolok, Jézus tanítványai nem kis megrendüléssel vehették tudomásul, hogy a Jézussal való együttlétnek vége szakad. Itt és ott, most és majd: titokzatos az, amit úgy hívunk, hogy élet. Tele van feszültséggel, vágyakozással, keserűséggel, csalódással, kibéküléssel, boldogsággal… Reménnyel és reménytelenséggel. Találkozásokkal és elválásokkal.

Jézus nem hagyott a tanítványaira életvezetési szabálykönyvet.

Nem diktálta le senkinek, hogyan kell berendezni az életet, ha ő majd nem lesz a tanítványai között.

De életében szólt és cselekedett. Szavaiban élet volt és lélek. (Jn 6,63) Tettei, cselekedetei életet átalakító cselekedetek voltak.

A tanítványok nem tudtak hallgatni arról, amit láttak, hallottak, amit saját kezükkel tapintottak. Az Élet igéjét hirdették az embereknek. Feladatot kaptak, hogy amit Jézuson keresztül megtapasztaltak, adják tovább nemzedékről nemzedékre.

Ettől kezdve van mihez és van kihez igazítani az életet. Felkelő Napnak mondja Krisztust az ősi hagyomány. A világ Világossága ő. Aki őt követi, nem jár sötétségben. (Jn 8,12)

Miután az apostolok Jézus közvetlen jelenlétét már nem tapasztalhatták, a Lélek erejével megkezdték a feladat teljesítését. Hirdették az örömhírt, és életükkel tettek bizonyságot róla.

Az örömhír közkincs, nem egy szűk csoport magánügye. Bennünket is megszólító valóság. Az a Jézus, aki jelen volt a történelemben, jelen van ma is a Lélek ereje által. Amikor ketten vagy hárman egybegyűlünk az ő nevében, közöttünk van. És

közöttünk van minden emberben, aki a mi szolgálatunkra, a mi szolidaritásunkra vár.

Jelen van Krisztus éltető ereje a szentségekben, jelen az oltár szent kenyerében és borában, jelen a bűneit megbánó számára a feloldozás igéiben, jelen van közöttünk a világ végezetéig.

És újra eljön majd. Eljön, hogy ítéljen élők és holtak fölött. Eljön számunkra, számomra a végső órámon. Eljön – ahogy az Írás mondja – hatalommal és dicsőséggel, Ő, akiben az Isten újjáteremtette a maga útját járni próbáló, és újra meg újra eleső emberiséget. (Mt 24,30) Eljön az Úr, aki föltámadt a halottak közül. Eljön, aki a kezdet és a vég, akié az idő és az örökkévalóság. Eljön, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Várjuk, bizalommal: Jöjj el, Uram Jézus! (Jel 22,20)