Mi a fáradtság? Állandóan halljuk a panaszkodást: nem bírom! Sok. Elegem van belőle. Hagyjanak békén!

Mintha az emberek többsége nem akarna vagy nem tudna igazán élni.

Egyszer egy tehetős embertől kaptam egy értékes ajándékot. Nem magamnak, hanem a közösségemnek, amelyhez tartozom. Ő maga hozta el, maga adta át. Jószándékú, tisztességes embernek ismertem. De távol állt a vallástól, a szerzetességről pedig egyáltalán nem volt fogalma.

Leültünk, beszélgettünk. Kérdezte, hogyan telik egy napunk. Elmondtam a napirendünket: reggel fölkelünk, fél hétkor közös imádságra, zsolozsmára jövünk össze, utána ki-ki megreggelizik, majd

megy a dolgára: ki a szomszéd faluba, ki hittant tanítani az iskolába, ki a plébánia ügyeivel foglalkozik, vagy éppen látogatókat fogad.

Sokféle tevékenységünk van. Délben ismét találkozunk a kápolnában, közös imádság – zsolozsma – következik, majd együtt megebédelünk, utána van, aki pihen, van, aki folytatja a délelőtti munkát, majd időt szakítunk arra, hogy olvassunk, utána vesperás, esti zsolozsma, szentmise, s már vége is a napnak.

És mit csinálnak, ha egy kicsit élni akarnak?

Közös imádság (a szerző fotói)

 

Elmondtam újra, hogy fölkelünk, fél hétkor közös imádság, és ahogyan felsoroltam az előbb, ugyanúgy folytattam.

De hát mégis, ha élni akarnak?

Lassan kezdtem felfogni, mire gondol. Furcsa volt számára ez a szabályozott, megkötött életmód.

Nem értette, hogy senki nem kényszerített bennünket erre. Szabadon vállaltuk.

Elköteleztük magunkat egy sajátos szolgálatra, egy életformára az Isten-szolgálat iskolájában, miként Szent Benedek atyánk fogalmazza.

Mindannyian hallottunk egy hívó szót. Ki ekkor, ki akkor. És magunkra vettünk egy igát, egy megkötöttséget, önként és szabadon.

Elköteleztük magunkat egy sajátos szolgálatra

 

Az értelmes élethez hozzátartozik a vállalás. A magyar kötelesség szóban ott van a kötél, a megkötöttség.

Olyan szép a népdal szövege:

 

Megkötöm lovamat szomorú fűzfához,

Megkötöm szívemet gyönge violámhoz,

Lovamat eloldom, mikor a Hold felkel,

De tőled violám csak a halál old el.

 

A hűségről szól, arról

a hűségről, ami nélkül igazi emberi életet nem lehet elképzelni.

Arról a hűségről, ami kiveszőben van a mai világunkból. Arról a hűségről, ami megtart, ami értelmet ad az életnek.

A hűség megtart

 

Jézus a tanítványoktól elköteleződést vár. Magához hívja őket. Tudja jól, hogy a szolgálat nem könnyű, a szolgálat teher. Amikor tanítványait először küldte az emberek közé, feladattal, hogy hirdessék az Ország örömhírét, hogy legyenek a béke hirdetői, visszaérkezésük után látja kimerültségüket. Tudja, hogy pihenésre van szükségük. Arra, hogy újra erőt gyűjtsenek. (Mk 6,31) Olyan nagyon belevetették magukat a munkába, hogy még evésre is alig maradt idejük.

Nagyon nagy a veszélye annak, hogy a szolgálatban kimerül az ember. Józan mérsékletre van szükség.

Szent Benedek figyelmezteti a szerzeteseit: Mindent mértékkel tegyenek!

Arra is van gondja, hogy már kipihenten keljenek fel. Azt is tudja, hogy a tétlenség az ördög párnája. Ugyanakkor a józan ritmus nem hiányozhat az életből. Szoktak beszélni akcióról és kontemplációról, tevékenységről és szemlélődésről.

Kontempláció

 

A csendben, tevékenység nélkül eltöltött idő nem fölösleges, sőt mondhatjuk, hogy létszükséglet. Nemcsak a szerzetesek számára, hanem mindenkinek, bármi legyen is az életállapota és a hivatása. Nagyon fontos, hogy

ne a munka irányítson, hanem nekem magamnak legyen erőm ahhoz, hogy én irányítsam a munkát.

Nagy a kísértés arra, hogy az ember minél többet akarjon megszerezni magának. Szomorúan nézem azokat, akik minden erejükkel mindenáron luxust szeretnének maguknak, házat, a legújabb és legdivatosabb berendezéssel, természetesen drága autót is hozzá, – s közben nem jut idejük arra, hogy a luxusjavak megszerzéséhez szükséges állandó tevékenységet abbahagyják, és a szó legtisztább értelmében élvezzék az életet, örüljenek a létezésnek, örüljenek mindannak, ami a világban szép.

Örüljenek a létezésnek, mindannak, ami a világban szép

 

Jézus tanítványaitól személyes kapcsolatot kíván. Azt mondja: „Jöjjetek hozzám!” Nem valami szép helyre küldi őket a Galileai-tenger partján, hanem magához hívja őket. Együtt lenni ővele, tanulni tőle, aki magáról így beszél: „szelíd vagyok és alázatos szívű”. (Mt 11,28–30)

Felgyorsult világban élünk. Mindent azonnal szeretnénk látni, megkapni. Száguldozunk az autópályákon, szupergyors vonatokra ülünk, gyorséttermeket keresünk – mennyi minden sokkal gyorsabb, mint nagyapáink idejében volt. S mennyivel hamarabb

kimerülünk ebben a nagy gyorsaságban, és akkor azt mondjuk, elég,

nem bírom tovább, nem érdekel már semmi. Kiégünk.

Terheinktől szabadulni

 

„Vegyétek magatokra igámat!” – biztatja Jézus a tanítványokat, s bennünket is, ha valóban hozzá akarunk tartozni.

Egyértelmű: elkötelezettség nélkül nincs értelmes élet. Fáradtságunktól, terheinktől szabadulni szeretnénk. Jézus az, aki erre mindannyiunknak megoldást kínál. Bátran menjünk őhozzá. És ne féljünk attól, hogy az ő tanítása szerint élünk.