Jézust követni senkinek sem egyszerű. Az elhívás minden esetben kihívás is az ember számára.

A hiteles kereszténység gyökeres életmódváltást és szemléletváltoztatást kíván

mindenkitől. Lehet élni a hagyományból, szokásból lehet templomba járni, akár még imádságokat is mondani, de ez távol van attól, amit Jézus megkíván azoktól, akik a hívását követni akarják. A radikális Krisztus-követés egészen más.

A lelkiismeret-vizsgálatot magamon kell kezdenem. Hol vagyok attól az elkötelezett szolgálattól, amit Krisztus követése valóban jelent? Hol vagyok attól, hogy amikor az Isten országának ügyéről van szó, valóban félretennék minden földi dolgot, miként ezt a bizánci liturgia egyik szép éneke olyan szemléletesen kifejezi?

Félretennék minden földi dolgot? (a szerző felvételei)

 

Amikor meghívásról és követésről van szó, mennyi emberi – és földhözragadt emberi ésszel megmagyarázható – kifogással találkozunk az evangéliumokban is. A gazdag ifjú meghívására gondolhatunk, aki ismeri a parancsokat, gyermekkora óta megtartotta. Amikor azonban azt hallja: add el mindenedet és úgy kövess engem, akkor visszalép, mert nagy a vagyona. (Mk 10,21–22) Vagy ott vannak a kifogások: szántót vettem, ökröt vettem, kérlek, ments ki engem! (Lk 14,16–20)

Meghívó ünnepi asztal

 

A meghívó ünnepi asztalánál sokkal fontosabb a hétköznapi, pillanatnyi boldogulásunk. Nem vagyunk készek arra, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, amikor az Isten országának ügyéről van szó. Állandóan mérlegelünk: mi a fontos és mi a kevésbé fontos? Mit kellene tennem most, ebben az órában. De amikor arról van szó, hogy ott kellene hagynunk mindent, és úgy követni a hívó szót, akkor nagyon sokszor csődöt mondunk.

Jó egy világméretű intézményhez tartozni

 

Kereszténységünk, kereszténységem hitele múlik ezen. Olyan jó egy világméretű intézményhez tartozni, olyan jó az a tudat, hogy megnyílik előttünk egy út, amely a végtelenbe, a teljességbe vezet. De amikor tenni kell,

amikor követni kell az Urat, vajon képesek vagyunk-e valóban megváltozni,

magunk mögött hagyni minden eddig olyan fontosnak tartott dolgot?

Jézus kiélezi a helyzetet: Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. (Mt 10,37) A legtermészetesebb, a legszorosabb emberi kötelékről van itt szó. Jézus mégis kimondja, világosan megfogalmazza a követelményeket.

Nem arról van szó, hogy rúgjuk fel a családot, hogy ne törődjünk azokkal, akik fölneveltek bennünket. Nagyon is sok kívánnivaló van ezen a téren.

Mennyi magára hagyott szülővel, idős emberrel találkozunk, akiket jólétben élő gyermekeik otthonba tesznek, nem azért, mert ne volna lehetőségük, hogy gondozzák őket, hanem mert így kényelmesebb, nagyobb a szabadságuk, megszabadulnak egy tehertől.

Az egy pohár víz azt jelenti, hogy nem megyek el közömbösen a rászorulók mellett

 

Jézus a szolgálatról beszél. A másik emberrel való törődésről. Az egy pohár víz mi mást jelentene, mint azt, hogy nem megyek el közömbösen a rászorulók mellett.

Megszabadulni a mindannyiunkban ösztönösen meglévő önzéstől: Jézus ezt kívánja tőlünk. Aki meg akarja találni az életét, az elveszíti azt. (Mt 10,39) Aki önző módon csak a maga érdekeit, a maga jólétét, a maga kényelmét, a maga javát keresi, az elveszíti az életet. Paradoxon ez, látszólag ellentmondás. De amikor valaki képes lesz arra, hogy lemondjon a saját nyugalmáról, hogy

kilépjen a saját szűk köréből, képes lesz arra, hogy ne a saját érdekeit keresse, hanem azt, ami másnak is jó,

akkor megtapasztalja ennek a paradoxonnak mélységes igazságát. Azt, amit a közmondás Jézus Szent Pál által idézett szavai (ApCsel 20,35) alapján hétköznapi nyelven így fogalmaz meg: jobb adni, mint kapni.

Nem élhetek önmagamnak. A másokért való életnek van igazán értelme. De ez mintha kiveszett volna a köztudatból. Hiányoznak azok az emberek, akik olyan élethivatást választanak, amely közvetlenül szolgálja a másik ember testi-lelki jólétét.

Az igazi kapcsolat a kiteljesedés megélése

 

De ne menjünk még olyan messzire. Meg kell állnunk annál a ténynél is, hogy hiányoznak, egyre kevesebben vannak azok az emberek, akik a legtermészetesebb emberi ösztönnek engedelmeskedve

képesek lennének elfogadni egymást, holtomiglan-holtáiglan.

A házasság, a család sokak számára a szabadság elvesztése. Az igazi kapcsolat, az egymás elfogadása, a gyermekek vállalása azonban a kiteljesedés megélése.

Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét minden nap! – figyelmeztet Jézus mindenkit. Nem úgy általánosságban, hanem egészen konkrétan. Ez a felszólítás nekünk, nekem, hozzám személyesen is szól.

A felszólítás hozzám személyesen is szól

 

Szeretnék méltó lenni Krisztushoz. Szeretnék méltó lenni a keresztény névre. Nem egyszerűen egyesületi tagságot akarok, hanem életre szóló, életet szolgáló közösséget. A kereszt vállalása nélkül azonban ez nem lehetséges.

Ostobának tartja a világ, ez a világ, a mi társadalmunk is, ha valaki nem önmagának él.

Divatjamúlt, ósdi felfogás. Érvényesülni kell, bármi áron. Magamnak meg kell szereznem mindent, ami megszerezhető, bármi áron. Akár úgy is, hogy ez másoknak kárára van. Semmi közöm hozzá. Győzzön az erősebb, pusztuljon a gyöngébb.

Pál apostol így vall: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak.” (Gal 6,14)

A korintusbelieknek pedig ezt írja: „Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1,23–24)