Jézus tanítványait erősíti, bátorítja. (Mt 10,26–33) Még nem kapták meg a végső, nagy feladatot, amely arról szól, hogy el kell menniük az egész világra hirdetni az ő igazságát minden népnek. De már lépésről lépésre felkészíti őket.

Jézus ügyét képviselni félelemben nem lehet. Bátorság kell hozzá. Meggyőződés. Vállalás.

Az evangéliumokon végigvonul a jézusi bátorítás: Ne féljetek! Ne féljetek a viharban, ne féljetek az emberektől,

és halála és feltámadása után, amikor újra találkozik velük, akkor is elhangzik: Ne féljetek!

Félelemben élni nem lehet. A félelem megbénít. Bezárja az embert önmagába. Ne féljetek azoktól, akik képesek arra, hogy megöljék a testet. Inkább azokat tartsátok veszélyesnek, akik az ember lelkét is pusztítani tudják.

Az ember érték (a szerző fotói)

 

Jézusnak világos emberképe van. Tanítványainak el is magyarázza. Az ember: érték. A hegyi beszédben is szó van arról, hogy az ember többet ér, mint a csodás mezei liliomok, többet ér, mint az ég madarai, akikről pedig gondoskodik az Isten. Minden hajszálatok számon van tartva: nem vagytok közömbösek az Isten számára! Az élet: érték. De az ember több, mint a mezők liliomai és az ég madarai. Az embernek lelke van. A lélekgyilkosoktól kell félni.

Nagyon időszerű ez a felszólítás. Manapság különösen is oda kell figyelni rá. Mert

hiányzik a világos emberkép. Hiányzik a nevelésből, hiányzik a politikából, hiányzik a társadalomból.

Volt idő, amikor az embert egy ideológiai rendszer „termelő állatnak” tartotta. Napjainkban sem jobb a helyzet: kiszakítják az embert a nagy egészből, a teremtett világ összefüggésrendszeréből. Megfosztják a jövőképtől, nem tekintik többnek, mint olyan lénynek, aki a pillanatnak él, fogyasztja, élvezi, habzsolja az itt és most világában az életet,

mintha jogában állna, hogy maga rendelkezzék a saját élete fölött.

Vannak ma is, akik képesek arra, hogy megöljék a lelket. Képesek arra, hogy kiöljék az emberből a tiszta vágyakozást az igaz, a jó, a szép iránt. Képesek arra, hogy kiszakítsák múltjából, népéből, családjából, kultúrájából, vallási közösségéből.

 

Gyökerek...

 

Garai Gábor versében olvasom:

 

Gyökerestül emelték ki a fákat

pótkocsikon utaznak láncraverten,

ágaikról rég elszállt a madárhad;

felnőtt fák mennek az őszi szelekben.

 

Valahol majd megint földbe kerülnek,

idegen földbe – de tavasszal ismét

kirügyeznek, s megszokják azt a földet,

s más nyarak szomját, más derek ezüstjét.

 

Majd virágoznak, új hajtást nevelnek,

meghitt lakói lesznek a ligetnek,

s illatok járnak lombjukon keresztül…

 

Csak az ember kapaszkodik hiába

a világ legtöményebb humuszába,

ha földjéből kiszakadt gyökerestül.

(Utaznak a fák – 1972)

 

Igen:

kiszakítani a megtartó közösségből lélekgyilkosság.

Tudatában vannak-e ennek azok, akik így tesznek? Van-e igazi emberképük? Újra és újra szembe kell néznünk a kihívással: kicsoda is az ember? Mi az, ami az embert emberré teszi? Mi az, ami a többi élőlény fölé emeli? Vagy egyszerűen elpusztítható, mint egy kártékony féreg?

Századokon át...

 

Az embernek múltja van. Minden embernek. Apja, anyja, nagyapja, nagyanyja, vissza századokon át.

Sokféle hagyomány találkozik minden egyes ember életében.

 

József Attila írja:

 

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

 (A Dunánál – 1936)

 

 

Mostani életem gyökerei messzire nyúlnak. Elszakíthatatlanul.

„Ki az ember, hogy megemlékezel róla? Ki az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” – kérdezhetjük a zsoltárossal. (Zsolt 8,5) Kincs az ember. Olyan kincs, akivel a Názáreti Jézusban közösséget, szolidaritást vállalt az Isten. Olyan kincs az ember, akiért Jézus az életét adta. Mert „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)

Meg kell vallanunk Jézus igazságát

 

A kapcsolat azonban nem egyoldalú. Nagyon egyszerű volna, ha csak úgy rábízhatnánk magunkat az Isten jóságára, emberszeretetére, amely megjelent a Názáreti Jézusban. (Tit 3,4)

Kölcsönösséget kíván tőlünk az Úr.

Ezt mondja: „Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.”

Nem élhetünk tehát visszahúzódva, a magunk látszólagos biztonságot adó váraiban. Küldetésünk van. Az emberek között meg kell vallanunk Jézus igazságát. Nem képviselhetünk más emberképet, csak azt, amit Jézus is hirdetett.

Kihívás és mindennapos feladat ez. Nem könnyű, különösen egy elbizonytalanodott világban, amelyben minden viszonylagos, amelyben semmi sem állandó, csupán a pillanatnyi érdek. Bátorítson bennünket a jézusi ígéret: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak.” (Mt 5,33)