Emberek sokasága éhezi és szomjazza az igazságot. A pap szent ügy elkötelezett képviselője, aki nem a saját erejéből, okosságából, hanem Isten kegyelmével segít élővé tenni a véges ember kapcsolatát a végtelen Istennel. Az Ő Igéjének erejével vigasztal, bátorít, mutat utat.

A halászhálók mellől hívta el Jézus Pétert és társait, s oda térnek vissza csüggedten, remény nélkül. Sokszor mi is reménytelen vállalkozásnak érezzük Jézus követését; mintha múzeumőrök lennénk szép templomainkban. Jézus azonban föltámadott, velünk van, és számít ránk.

Életünk megkerülhetetlen élménye a kétely, a bizonyosság keresése. A láthatatlanba vetett hithez a tanítványoknak szükségük van a személyes megtapasztalásra is, a közvetlen találkozásra Jézussal. Miként Tamásnak, nekünk is közel kell kerülnünk Hozzá, hogy kimondhassuk: „Én Uram, én Istenem!

Háború szaggatta, reménytelenségbe süllyedő világunkban, amelyből Istent sokszor tudatosan ki akarjuk iktatni, ma is felhangzik a jézusi üzenet: Én vagyok, ne féljetek! A küldetés napjainkban is érvényes: hirdessétek az egész világon, hogy az élet erősebb a halálnál!

A hatalomféltésnél kevés veszélyesebb jelenség van a világon. Az ártatlanul felforgatónak minősített Jézus helyett inkább egy igazi rablót, gonosztevőt bocsátanak szabadon az ünnep alkalmából, őt pedig halálra adják. Ki kell végezni. Keresztre vele!

Korunk farizeusai a szabadságot istenítik, a Jézussal hadakozók a törvény betűjét bálványozták. A Mester nem relativizálja, elítéli a bűnt, de fölemeli a bűnöst, hogy éljen, elfordulva mindattól, ami szembeállítja az Isten teremtette világ rendjével.

A Biblia legismertebb példabeszédének mindhárom szereplője lehetnénk: a helyét kereső, s közben tévutakat járó ifjú, a visszatérést fájdalmas reménnyel váró szülő és a saját érdemétől eltelt, féltékeny testvér. De átélhetjük azt is, hogy a megbocsátás önnön lelki békénk záloga.

Nap mint nap választanom kell: sodródom-e a világgal, vagy a magam útját járom. Van-e belső iránytűm, vagy külső vonzerők határoznak meg? A bűnbánatnak életünk átalakításához kell vezetnie, hogy a magunk elkötelezett életével jobbá, igazabbá tegyük a ránk bízott világot.

A kereszténység kemény hegymenet, ha komolyan vesszük. A Tábor hegyén nagyon jó volt a három tanítványnak. De a Golgotára vajon készek vagyunk-e fölmenni ővele? Mert Jézus ezt is mondja: „Ha valaki követni akar, vegye föl naponta a keresztjét.” Van-e bátorságunk hozzá?

A húsvét előtti negyven nap során komolyan szembe kell néznünk önmagunkkal. A kísértés lényege az arányok összezavarása. A bűn aránytévesztés: magunkat gondoljuk a világ urának. Istenítjük az e világit, Istenről pedig nem vagyunk hajlandók tudomást venni.

Kitágult a világ, ám ismereteink gyarapodásával nem feltétlenül lesz tisztább a szívünk. Nemzedékek összegyűjtött bölcsessége védhet meg az elvakultságtól; kérdés, nyitottak maradunk-e a tanulásra? Néha még tanítványai is kemény beszédnek mondták a Mester szavait.

A Jézus által elvárt feltétel nélküli szeretet – „Adjatok kölcsönt, nem várva viszonzást!” – e világnak gondolkodásmódja szerint értelmetlen. Az ember akkor képes felülemelkedni önmagán, tud irgalmas lenni embertársával, ha belátja: maga is irgalomra szoruló, törékeny ember.