Ki ez az ember? – szoktuk kérdezni. Mit tudsz róla? – folytatjuk. Akit fontosnak tartunk, azt szeretnénk jobban megismerni. Szeretnénk a felszín mögött a mélyre látni. Mit takar az, amit közvetlenül tapasztalunk?

Jézus megkérdezi a tanítványaitól, kinek tartják őt az emberek. (Mt 16,13–16) Ki ennek, ki annak: valamelyik prófétának. És ti kinek tartotok engem? – teszi föl a kérdést, ami elől kitérni nem lehet. Akkor Péter apostol válaszol:

Te vagy a Krisztus, a fölkent, a Messiás.

Majd kiválaszt hármat az apostolok közül, Pétert, Jakabot, Jánost, és velük fölmegy egy magas hegyre. (Mt 17,1–9) Az evangélium elbeszélése szerint ott fönn, a hegyen valami egészen szokatlan dolog történik. Jézus átváltozik. Másként látják, mint eddig. Ragyog, ruhája hófehér. És szózatot hallanak: Ez az én szeretett fiam.

Szózatot hallanak a hegyen (a szerző fotói)

 

Amit Péter mond, elgondolkoztató: Jó nekünk itt lenni…

Jó a dolgok mélyére látni. Olyan jó, ha sikerül a felszín mögött megsejteni a lényeget, a valóságot. Olyan jó találkozni az élet forrásával.

Ismerjük az emmauszi tanítványok történetét, akik csüggedten mennek Jeruzsálemből vissza Emmauszba, otthonukba. Jeruzsálemben

minden reményük szertefoszlott, amikor a Mester meghal a kereszten.

Amikor azt, aki az életet ígérte nekik, gonosztevő módjára kivégzik. Leverten, keserűen, reményvesztetten bandukolnak. Valaki hozzájuk szegődik, szóba elegyednek, a történtekről kezdenek beszélgetni. S az útitárs, akit nem ismernek föl, magyarázza az írásokat. Hazaérve megszólítják: Jöjj be hozzánk! A nap lehanyatlóban. Betér, az étkezésnél kezébe veszi a kenyeret – és akkor ismerik föl az útitársban Jézust, akivel olyan jó volt együtt lenni.

Olyan jó, ha feltárul a titok, ha a felszín mögött meg tudjuk tapasztalni a teljes valóságot, ha fel tudjuk ismerni a lényeget.

Jézussal a három kiválasztott tanítvány fölmegy a hegyre. A hegymenet sosem könnyű. Minél inkább közeledem a csúcshoz, annál jobban zihál a tüdő. Annál nehezebb erőt venni magamon.

Le kell küzdenem a gyengeségemet. Erőt kell venni magamon,

hogy fölérjek. S odafönn megváltozik minden.

Életem legszebb élményei közé tartozik, amikor feljuthattam egy-egy csúcsra. Nem felvonóval, hanem gyalog, kemény hegyi túrán. Az első órákban még volt erőm, kedvem jobbra-balra nézni, de ahogy közeledtünk a hegycsúcshoz, egyre inkább figyelni kellett az útra, a lábam előtt lévő kövekre, és egyre inkább a célra gondoltam, minden más mögöttem maradt. Odafönn pedig várt a csoda: kitárult a látóhatár. S ami ott lenn zűrzavaros volt, fentről nézve jelentéktelen semmiségnek tűnt már.

Fentről nézve

 

Fenn, a magas hegyen tapasztalta meg Péter, Jakab és János, hogy ki is tulajdonképpen a Mester, aki odalenn, a tó partján megszólította és hívta őket: Jöjjetek utánam!

Zűrzavar van körülöttünk. Sokszor bennünk, magunkban is. Nem látjuk az összefüggéseket. Nem tudunk eligazodni. Jézus bennünket is hív, mai tanítványokat. Megszólított már: Jöjjetek utánam! Vajon elindultunk-e vele az úton?

Hív bennünket, hogy hagyjuk magunk mögött mindazt, ami itt lenn van.

Az Apostol a Kolosszeiekhez írt levélben figyelmeztet: Az odafönt valókra figyeljetek! (Kol 3,2)

Szükség van arra, hogy időről időre eltávolodjunk azoktól a dolgoktól, amelyek a hétköznapokban lekötik a figyelmünket. Ahhoz, hogy rálátásunk legyen az életre, hogy meglássuk az összefüggéseket, távolságot kell tartani. Felül kell emelkedni a hétköznapok kisszerűségén.

Egyetemes emberi tapasztalás ez. A kínai Li Taj-po versében olvassuk:

 

„Kérdik, miért élek itt egyedül a zöld hegyen?

Mosolygok, nem felelek, tág és szabad a szívem.

Hegyi patak leomol, barackvirág szétbomol;

túl az ember terein, más a földem és egem.”

(Beszélgetés a hegyen – Weöres Sándor fordítása)

 

A húsvét-várás időszakában, a nagyböjti hetekben szemünk előtt kell tartani a sivatag képét, amely tulajdonképpen azt a labirintust jelenti, amelyben botorkálunk, nem találjuk a kiutat, ha nincs mihez igazítani az életünket. S ugyanígy nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindannyiunknak föl kell mennünk a hegyre,

bármekkora erőfeszítést kíván is, önmagunk legyőzését,

s hátrahagyását mindennek, ami fölösleges teher.

Jézussal együtt kell fölmennünk a hegyre, hogy az élet teljességét megláthassuk. Jézussal együtt föl kell mennünk a Tábor hegyére, hogy istenségének fénye ránk ragyogjon. De föl kell mennünk a Golgota hegyére is, hogy megtapasztaljuk: Jézus vállalta a mi emberségünket, halálra szánt ember voltunkat. Nem dobhatjuk el a mi keresztünket. Hordozni kell, föl kell vinnünk. De ehhez arra van szükség, hogy elhagyjunk mindent, ami fölöslegesen megköt, lehúz, visszatart.

Istenségének fénye ránk ragyogjon

 

Életünk labirintusa elrendeződik, kitisztul, ha vesszük a bátorságot, hogy elinduljunk azon az úton, amely fölfelé vezet. Erre az útra csak akkor tudunk vállalkozni, ha megvan bennünk a készség és bátorság, hogy ellene mondjunk ennek a színes, nemritkán felszínes, zűrzavaros, ideig-óráig tartó örömöket kínáló világnak, amelyben nem marad hely az Istennek. Mert ha beengednénk világunkba az Istent, akkor tudomásul kellene venni, hogy ő az Úr mindenek fölött, nem pedig a magát mindenek fölé helyezni próbáló ember.

Vegye föl keresztjét mindennap

 

Jézusban közösséget, szolidaritást vállalt velünk az Isten. Ha a jézusi úton akarunk járni, akkor nem mehetünk el közömbösen a másik ember mellett.

Segítenünk kell, hogy ő is vegye a bátorságot, hogy kilépjen önmagából, és merjen fölfelé nézni. De ne csak nézni:

indulni, menni, még akkor is, ha olykor emberfeletti erőfeszítéseket kíván az út.

De ezen az úton nem vagyunk egyedül. Velünk van mindig, a világ végezetéig, aki magával vitte tanítványait a hegyre, hogy lássák a fényt, hallják az Atya hangját. Velünk van az Úr, aki fölvitte a keresztet a Golgotára. S azt mondta nekünk: Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét mindennap. Úgy kövessen engem. (Mt 16,24)