Mindannyiunknak szükségünk van a közvetlen tapasztalásra. Tele van a világ szóbeszéddel, álhírekkel, szenzációhajhász szalagcímekkel, amik mögött nagyon sokszor nincs semmi.
Ami Jákob kútjánál történik, sokatmondó. (Jn 4,5–15.19b–26.39a.40–42) Az evangélista megjelöli pontosan a helyet: a kútnál, Szikárban. Annál a kútnál, amelyet Jákob kútjának neveznek. Az időszakot is megnevezi: déltájt. Jézus ott van ennél a kútnál. Elfáradt. Tanítványaira vár, akik elmentek ennivalót vásárolni. Jézust emberségében látjuk. Aki olyan, mint bárki más. Elfárad. Megéhezik. Szomjas.
Amikor egy asszony érkezik a kúthoz, hogy vizet merítsen, Jézus megszólítja: Adj innom. Az asszony Szamáriából való, akivel egy hagyományokat tisztelő zsidó nem érintkezik.
Jézust nem zavarják a szokások. Számára senki sem idegen. Inni kér – egy idegentől.
Csodálkozik az asszony. Zsidó létedre tőlem kérsz inni? – válaszolja.
A kérésből és visszakérdezésből beszélgetés lesz. Akivel ez az asszony a kútnál találkozik, valami egészen rendkívülit mond. Ha tudnád, kivel beszélsz, te kérnél tőle inni…
Az asszony egészen biztos zavarba jött. Ki ez az ember? Ki ez, aki őt, a szamáriait megszólítja? S még azt is mondja, hogy ha tudnád, kivel beszélsz… Nem tudja, nem is sejti. Nem tudhatja, nem sejtheti. Egy fáradt, szomjas zsidó embert lát. A felszín mögött azonban a beszélgetés során feltárul a mélység, a valóság, a lényeg.
Olyan vízről beszél ez az idegen, amelytől az ember nem szomjazik többé. Add nekem ezt a vizet! – kéri.
Jó volna soha ki nem apadó víz birtokában lenni (a szerző felvételei)
Fáradságos dolog vízért járni újra meg újra. Nehéz munkája ez az asszonyoknak. A kút sokszor távol van, el kell menni, megtölteni az edényeket, majd a teherrel visszamenni. De jó volna megszabadulni minden tehertől! De jó volna olyan víznek a birtokában lenni, amely soha ki nem apad, amely a kínzó szomjúságot örökre csillapítja.
Látom, hogy próféta vagy! – mondja. S máris témát vált és kérdez: hol is kell imádni az Istent? Az atyák itt imádták, ennél a kútnál. Ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben…
Jézus válasza kitágítja a beszélgetést:
a helyhez, időhöz kötött embert szélesebb távlatokba helyezi. Az Istent imádni lélekben és igazságban kell.
Az Isten az ilyen imádókat kedveli.
Az Isten: vajon ismerjük-e őt? Ki az Isten? Hol van az Isten? Mi közöm van nekem őhozzá?
Mi az, hogy imádni? Kik azok, akik igazi imádók? Mi az, hogy lélekben és igazságban?
Hol kell imádni az Istent?
Elgondolom, mi játszódik le ennek az idegen asszonynak a lelkében. Idejött a kúthoz, ahová a környékről mindenki jár. Vízért jött, és most nem várt találkozásban van része. Olyan dolgokat hall, amelyekről nem nagyon szoktak beszélni.
Próféta? Az Isten embere? Kivel találkozik?
Tudom, hogy eljön a Messiás! – mondja. Jézus pedig válaszol: Én vagyok.
Valamiképpen híre ment ennek a találkozásnak. A szamaritánusok – az idegenek – találkoznak Jézussal. Azzal az emberrel, akiről ez az asszony, aki vízért jött a kúthoz, beszélt nekik. Kérik, maradjon náluk. Jézus a kérésükre ott is marad pár napig.
Először az asszonytól hallottak róla. Majd, miután egy rövid időre befogadták, maguk is közvetlenül találkoztak vele.
Sokan hittek benne. Nem azért, mert hallottak róla. Hanem azért, mert személyesen találkoztak Jézussal.
Szomjazunk mindannyian. Fáradságos munkával fenntartjuk magunkat. Csillapítjuk éhségünket, szomjúságunkat. De vágyakozásunk az élő, éltető víz után önmagától nem csillapodik. Találkoznunk kell Jézussal, aki maga az élő, éltető víz forrása.
Vágyakozásunk az éltető víz után önmagától nem csillapodik
De térjünk vissza még az asszony kérdéséhez: Hol kell imádni az Istent? Mi az, hogy „lélekben és igazságban”?
„Az egek hirdetik Isten dicsőségét, az égbolt vallja kezének művét” – mondja a zsoltáros. (Zsolt 19,2)
A szabadítót dicsérik a nemzetek, aki kivezette a népet a fogságból, és átvezette a pusztaságon.
Bevezette népét a megígért földre. Az Isten az élet Istene.
Jézus kortársai számára ez a múlt. A történet, amit el kell beszélni nemzedékről nemzedékre. (Kiv 10)
Az égbolt vallja kezének művét
Ami megtörtént, nem mehet feledésbe. A szabadító Isten jelen van ma is. Minden nyomorúságunk, reménytelenségünk, ellenségeskedésünk,
háborúskodásunk ellenére fölkínálja számunkra ma is a szabadítás és az élet lehetőségét.
Nem közvetlenül szól bele az életünkbe, hanem Jézus emberségén keresztül, akiben jelenvalóvá lett az ő szabadító és éltető ereje.
Rajtunk múlik, hogy megnyíljunk előtte. Nem mástól kell várni, hogy helyettünk beszédbe elegyedjen vele, hanem nekünk kell megszólítani őt: Uram, add nekem az éltető vizet!
Add nekem az éltető vizet!
Nem Jákob kútjánál, nem is Jeruzsálemben kell leborulnunk az Isten előtt, hanem ott, ahová helyezett bennünket. Nem bálványok előtt kell leborulnunk, hanem a teremtés és a Teremtő, az élet és az Éltető titka előtt. Előtte, aki fölötte áll mindennek.
Őelőtte kell leborulnunk, akiről Jézus mondja, hogy a mezei virágot öltözteti, hogy gondját viseli az embernek, hogy
irgalmas, és hazavár mindenkit, még ha eltávolodott is
közben. Aki éltet, aki mindenkit asztalához akar ültetni a mennyben. Aki ura életnek és halálnak. Aki azt akarja, hogy igaz, teljes életünk legyen.
„hiszem-e Istent? erről alig írtam,
pedig velem él, amióta élek,
minden napom minden percében ott van,
de nem való, hogy róla úgy beszéljek,
mintha létezne, létét csak titokban
hihetem öntudatlan: »ő a lélek« –
nem a hitvallás használati tárgya…
előtte vallhatok csak, nemsokára.”
