Ránk bízta a fényt

„Az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét” (Jn 1,14)

„Amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk:

az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla…”

(1Jn 1–2) János apostol evangéliumában és leveleiben nagy hangsúlyt kap a világosság. Jézus a világ világossága.

A magyar irodalom legrégibb összefüggő szövegemléke ezekkel a szavakkal kezdődik: „Látjátok, feleim, mik vagyunk…” („Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isȧ, por ës homou vogymuk.” Valahogy így hangozhatott.)

Kányádi Sándor egyik verse így kezdődik.

„Látod-e, már ősz van, / A virág is fázik, / Napról napra hervad, / Nem bírja sokáig.”

Vagy mindannyian ismerjük Radnóti Miklós Hetedik eclogájának az első sorát: „Látod-e, esteledik, s a szögesdróttal beszegett vad / tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este…”

Ady pedig ezt írja: „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak.”

A vágy, hogy lássunk (a szerző fotói)

Sorolhatnánk hosszan az idézeteket, amelyekben ott van az emberi vágy, hogy lássunk.

Amikor Jézus vakot gyógyít, akkor kitárja számára a világot. A gyógyító Jézus maga

a világ világossága, aki megvilágosít minden embert. Aki megnyitja a szemünket a teljesség, az élet felé.

Róla mondja az agg Simeon, amikor karjába veszi a gyermek Jézust: „Világosság a pogányok megvilágosítására…”  (Lk 1,32)

Mindannyian vágyakozunk a fényre. Minden, mi él, a fény felé törekszik. A fény: maga az élet. A sötétség: a halál.

Jézus életet akar ajándékozni. Húsvétra vágyakozva különösen is oda kell figyelnünk arra, hogy Jézus maga az élet. Amikor a föltámadást ünnepelve megáldja a pap a húsvéti gyertyát, és a templomba bevonulva meggyújtjuk róla a magunk apró gyertyáit, megsokszorozódik a fény, a sötétségen úrrá lesz a világosság.

Megsokszorozódik a fény

Jézus gyógyít. Gyógyítani jött egy beteg világot. Ránk bízta a fényt, az élet szolgálatát. Krisztus világosságát továbbadni: minden kereszténynek hivatása és küldetése.

Jézust nem gátolják a hagyományok. Jézus nem azért jött, hogy előírásokat teljesítsen. Túllép a hagyományokon, nem érdekli őt az emberek véleménye, akik megbotránkoznak azon, hogy szombaton gyógyít. Olyan napon, amikor a szabályok tiltanak mindenféle tevékenységet.

Jézus követése, a Jézus szerinti élet nem szabályok teljesítése.

Sokan szívesen elbújnának ma is a szabályok, az előírások mögé, hogy ne kelljen személyes felelősséget vállalniuk.

Az élet, a világosság szolgálata megkívánja Jézus követőitől, hogy merjenek bátran kilépni a hagyományok megkötöttségéből, amikor arról van szó, hogy a másik ember segítségre szorul.

Jézus sárral megkente a vakon született szemét. Majd felszólította: Menj, mosakodj meg a Siloe tavában! S az ember – látott. (Jn 9,1,6–9; 13–17; 34–38)

Akik pedig őt látták, álszent módon botránkoztak: Jézus szombaton tette mindezt. Akkor, amikor találkozott az út szélére került koldussal. Nem Istentől való, mondják a farizeusok, mert nem tartja meg a szombatot.

A tanítványok búzakalászt szedtek

A szombat megtartásának a kérdése többször előkerül az evangéliumokban. A tanítványok szombaton kalászt szednek, mert éhesek… A botránkozóknak mondja Jézus: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért.” (Mk 2,27)

Világosan látni, megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, az ideig-óráig tartót a soha el nem múlótól. Látni, meglátni, belátni, átlátni: hozzátartozik az emberi élethez.

Egy zűrzavaros világban mennyien vannak, akik nem látnak. Akik vakon követnek mindent. Akik

félnek attól, hogy a lelkiismeretük szavát követve döntsenek és cselekedjenek.

Ebben az összekuszálódott világban mennyien vannak, akik ahelyett, hogy szembenéznének nyomorral, emberi kiszolgáltatottsággal, tehetetlenséggel, inkább elfordulnak, bezárkóznak, elfordítják a tekintetüket. Inkább elbújnak előírások bástyái mögé, ahelyett, hogy az életet szolgálnák. Akik számára fontosabb a szombat betűjének megtartása, mint a szokásoktól, hagyományoktól eltérő kockázatvállalás: a szolgálat kockázata.

Szembenézni a nyomorral

Kereszténységünk sokszor látszatkereszténység csupán. Megtartjuk a parancsokat, talán még büszkék is vagyunk, hogy megtartjuk a böjti fegyelem előírásait. Rendszeres templomlátogatók vagyunk, jelen vagyunk az istentiszteleteken. Nem szeretném, ha félreértenének: fontos, hogy részt vegyünk a templomi liturgiákon. Fontos, hogy rendszeresen imádkozzunk. Fontos, hogy tudatosan éljük meg a húsvétra való felkészülés idejét. De ha nem veszünk tudomást a körülöttünk élő emberekről, ha hiányzik belőlünk a közösségvállalás a rászorulókkal,

ha csak magunkkal törődünk, de nem vagyunk szolidárisak a szükséget szenvedőkkel, kereszténységünk csupán látszatkereszténység.

Jézus mondja: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) Jézust követni pedig annyit jelent, mint közösséget vállalni az emberrel. Nem önmagamnak élni, hanem másokért.

Látod-e? – tesszük föl a kérdést másoknak. Nézd! – figyelmeztetjük a másikat. De mindez önmagában kevés.

Be kell fogadnunk Jézust, a világ világosságát. Őt, aki megnyitotta a mi szemünket is. Hozzá kell alakítanunk az életünket. Föl kell vennünk a keresztünket mindennap. És meg kell látnunk a másik emberben azt a Krisztust, aki majd ítélni fog engem is. Cselekedeteink szerint mond ítéletet. Éhes voltam és adtatok ennem, szomjas voltam és adtatok innom. Mert amit a legkisebbek közül egynek is tettünk, azt neki, ővele tettük. (Vö. Mt 25,31–46)