Életem titok, mélyén a Teremtő rejtezik, akinek és akiért minden él. Nem a halálé az utolsó szó. A hitért, hogy Jézus él, s hogy halála után is találkoztak vele, tanítványai készek voltak az életüket adni. Ami odaát van, emberi ésszel és képzelettel fel nem fogható.

A szeretet lényege a közösségvállalás. Jézus számára mindenki fontos, nem akarja, hogy bárki kitaszítottan éljen. Nem akarja az útszélen hagyni a vak koldust sem, életközösséget vállal mindenkivel. Tudunk-e kilépni önmagunk zárt köreiből, mi, akik magunk is szeretetre vágyunk?

Nem létezik külön isteni és emberi világrend. Az Isten országa közöttünk van, ebben a világban. Jézus azt akarja, hogy jelen legyünk benne mint só, amely ízt ad, mint kovász, amely átalakít. A világ azáltal lesz emberibb, hogy mindennapjainkban a mennyek országának rendje szerint élünk.

Királyi menyegzőről szóló példázatával Jézus az öntelteket, a magukat különbnek tartókat, a változni nem akarókat inti, akiknek fontosabb az üzletük, mint az üdvösségük. Ahol a kincsed, ott a szíved, figyelmeztet; bűnbánatra, megtérésre hív. Ajtaja mindenki előtt nyitva áll.

Szinte az egész magyar történelmen végigvonul a mélységből az ég felé kiáltó búskomorság: „Nyisd meg az egeket sok kiáltásunkra…” Pedig ha oltalmazónknak tekintjük Jézus anyját, az örömhírnek kellene eltöltenie bennünket: Velünk az Isten, aki az élet teljességét ajándékozta nekünk.

A vezető nem áll a többi ember fölött, csupán nagyobb a felelőssége. A ranggal, beosztással, pozícióval nem jár együtt automatikusan a hitelesség, nagy szükség van az önkritikára, önkontrollra. A bölcs képes jobb belátásra térni, megváltoztatni a véleményét és életét.

A szőlőmunkások példázata az Atya ajándékozó jóságáról szól, amely fölülmúl minden emberi számítgatást. Adományait nem egyforma mértékkel osztja, de erre nem válaszolhatunk féltékeny irigységgel. Az ajándékba kapott lehetőséggel mindenkinek annak mértékében kell élnie.

Aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát – figyelmeztet János apostol. A harag és a gyűlölet nem old meg semmit, csak megnehezíti az életet. Nem fogcsikorgatva kell megbocsátanunk, hanem nyílt szívvel, önmagunk gyarlóságait is elfogadva.

A világ kezdete, Káin és Ábel óta jelen van a diabolosz, a megosztó hatalma közöttünk. Emberi gyarlóságok szakítanak el egymástól, de ha egyetértve tudunk kérni, s beengedjük az életünkbe Urunkat, Jézust, ő valóban jelen lesz közöttünk, és egyesít bennünket.

Az iskolának nemcsak korszerű ismeretekkel kell felvérteznie a fiatalokat, hanem képessé kell tennie őket önmaguk legyőzésére, az erőfeszítésre, a szolgálatra. Ehhez a felnőttek hiteles példájára van szükség, megmutatni, hogy önzetlen szolgálattal értelmes és élhető az élet.

A kereszt nem csupán jel, hanem teher, megkötöttség, vállalás. Az önzés nem tesz boldoggá, csak a másokért élt élet. Együtt sírni a sírókkal, együtt örvendezni az örvendezőkkel, s az önzés média vezérelte kultúrája helyett építeni az önzetlenség, az odaadás ellentársadalmát.

Kemény beszéd ez, ki hallgatja? – fordult el a csalódott tömeg a csodatevő Jézustól, amikor arról kezdett beszélni, hogy a kenyér, amit ad, az ő teste a világ életéért. Vajon tudjuk-e követni a mellette kitartó apostolokat, hozzájuk hasonlóan alapjaiban változtatva meg az életünket?