Mindennapi harcainkban szeretjük magunkat másoknál többnek, értékesebbnek mutatni. A farizeus bennünk él: hajlamosak vagyunk embertársainkat elítélni, magunkat túlértékelni. Pedig esendő emberként többnyire inkább a vámoshoz hasonlítunk; rászorulunk Isten felemelő irgalmára.

Szüntelenül imádkozni annyit jelent, mint állandóan kapcsolatban lenni az életet ajándékozó Istennel, megköszönve örömeinket, elé tárva gondjainkat. Elfogadni, hogy nem én vagyok az ura az életemnek, hanem Ő szólított meg Fiában, aki meggyógyít, felemel.

Annyi mindent kaptunk ajándékba, amiben mások szűkölködnek. Család, otthon, egészség, megélhetés, barátok nem magától értetődően „járnak” nekünk; kérnünk kell, s hálát adni érte. És hírét vinni a világba Jézus gyógyító jóságának, amely meg tudja változtatni az életünket.

Isten létének kérdése nem hagyja nyugodni az embert. Az élet válságos időszakaiban az istentagadó is elbizonytalanodhat hitetlenségében, de meginoghat a hívő is. Növeld bennünk a hitet! – kérik Jézust az apostolok, aki válaszul hívja őket: jöjjetek utánam!

A koldus Lázárról szóló példabeszéd arra figyelmeztet: nem lehetünk közömbösek a világ nyomorúságaival szemben. Az igazi Krisztus-követésnek társadalmi következményei vannak. Az elesettekkel, elhagyatottakkal való szolidaritás, testvériség nélkül nincs kereszténység.

Korunk embere jobbára csak pillanatnyi csoportérdekeken alapuló szabályokat ismer, nehezen fogadja el a világ természet adta rendjét. Senki nem szolgálhat két úrnak: vagy az élet Urát választom, vagy az anyagi világ látszatértékeibe helyezem bizalmamat.

Jézus sok kortársát megbotránkoztatta azzal, hogy az írott betűnél fontosabbnak tartotta a segítségre szoruló embert. Kereste, aki elveszett, s közösséget vállalt a vétkesekkel. Újjá akarja teremteni; önzetlen, egymást elfogadó nagy családdá formálni a világot.

Életünk ajándék, amivel értelmet és szabad akaratot kaptunk. A választás lehetőségét és felelősségét az ideig-óráig tartó és a soha el nem múló értékek között. A hatalom és a szeretet közötti dönteni tudás, az értékes és értéktelen megkülönböztetésének kulcsa a nevelésben van.

Nem látványos, magamutogató, hanem feltűnés nélkül szolgáló egyházra van szüksége a világnak. Nem maradhatunk közömbösek mások nyomorúságával szemben. Legyen szemünk azokra, akikkel senki sem törődik. Jézus-követő életünk az önzetlen odaadásban válik teljessé.

A kereszténység nem vallásismeret vagy hagyományok ápolása, hanem naponta megújítandó személyes kapcsolat a végtelen Isten és a véges ember között. Elkötelezettség, kereszthordozás, erőfeszítés. Törekedjünk bemenni a szűk kapun, az ítéletet pedig bízzuk az Úrra.

Az egymással osztozó, a teremtés rendje mellett kiálló keresztények nyugtalanítják az individualizmus és relativizmus világát, amelyben a hatalomvágy és a birtoklás vágya uralkodik. Jézus az ellentmondás jele, mert életünk radikális megváltoztatását kívánja.

Mindig készen kell állnunk a számadásra. Nem a felelősségre vonástól rettegve, hanem lelkiismeretünk szerint a legjobbra törekedve, adottságainkat mások javára használva. Soha nem lehetünk elégedettek magunkkal, a tökéletesedés életre szóló feladat.