Péter apostol szavai szinte szállóigévé váltak: „Uram, jó nekünk itt lenni!”
Hol megelégedettséggel, hol némi cinizmussal szokták, szoktuk mondogatni: Jókor volt, jó helyen.
Jézus apostolai a szó legtisztább értelmében jó helyen voltak.
Jókor. Akkor, amikor Jézus magával vitte őket a hegyre. S ott valami kimondhatatlan, szavakkal nehezen elbeszélhető dolog történt. (Mk 9,2–10)
Mi most olyan világban élünk, ahol az emberek nagyon nehezen találják a helyüket. Nagyon kevesen tudják őszintén kimondani: Jó nekünk itt lenni! Sokszor inkább azt érezzük: nem jókor és nem jó helyen vagyunk…
Miért volt jó Péternek, Jakabnak és Jánosnak ott fönn, a Tábor hegyén? Miért gondolja Péter, vagy talán nem is gondolja, hanem csak úgy fölfakad belőle a bizonytalan kérdés: Ha akarod, készítünk itt három sátrat, három hajlékot: Mózesnek egyet, Illésnek egyet és Neked egyet… Magukról meg is feledkezik, olyan erősen az élmény hatása alatt van.
A hegyen, Isten közelségében (a szerző felvételei)
Mit is élnek át ezek az apostolok, akiket Jézus magával vitt a hegyre? A válasz rövid és egyszerű: megélik az Isten közelségét. Átélik, hogy Jézusban velünk van az Isten.
A közvetlenül megtapasztalható valóságon átragyog a fényesség, az Isten világosságának tiszta fénye.
Ott fenn, a hegyen az apostoloknak hiteles tanúk tettek bizonyságot arról, hogy találkoztak az Istennel. Mózes a Hóreb hegyén, az égő csipkebokorban, Illés a Karmel hegyén, amikor ország-világ előtt bebizonyosodott, hogy nem a Baal papok istene az igazi, hanem az Úr az Isten, akiről Illés beszél.
Vajon tudunk-e tanúságot tenni az Istenről, arról, hogy Ő van. Hogy az Isten valóság. Hogy benne élünk, mozgunk és létezünk! – amint Pál apostol a pogányoknak mondja a mindnyájunk számára ismerős hitvallást.
... vállalva a hegymenettel járó fáradságot
A mi mai világunk nagyon is földi világ. Messze van a Tábor-hegy magasától. A mi világunk éli a maga életét. Inkább megmarad lenn, nem vállalva a hegymenettel járó fáradságot. Megmarad a pillanatnyi élvezeteknél, a mindennapok látszatörömeinél, megmarad az ösztönök kielégítésénél: együnk, igyunk, élvezzük az életet, ne törődjünk azzal, lesz-e holnap. Törődjünk magunkkal, más úgysem törődik velünk. Éljünk magunknak, hiszen olyan rövid ez az élet.
Távlatok nélküli világban élünk, szeretjük a kényelmet. Nem szívesen mozdulunk ki önmagunkból: kisszerű, önző életünk biztonságát féltjük, nem szívesen teszünk erőfeszítéseket.
Ahhoz pedig, hogy felmenjünk a hegyre, elszántság
kell. Fölfelé mindig nehezebb. Már korán, kisgyermek korunkban hozzászokunk a kényelemhez. Ha van felvonó, minek gyalogoljak… Pedig ahhoz, hogy kitáruljon előttünk a láthatár, föl kell menni a hegyre.
Bár Jézus az evangéliumi elbeszélés szerint kiválasztott tanítványaival megy föl a Tábor hegyére, Jakabot, Pétert és Jánost veszi maga mellé akkor is, amikor a halálán lévő kislányhoz bemegy, hogy kézen fogva visszaadja a szülőknek, és ugyanők a tanúi Jézus vérrel verítékezésének is az Olajfák hegyén, mégse gondoljuk, hogy Jézus ne akarna bennünket is bevonni abba a körbe, ahol megtapasztalják az Isten valóságát.
... hogy kitáruljon előttünk a láthatár
Hiteles kereszténység, igazi Jézus-követés nem képzelhető el úgy, hogy ne vágyakoznánk az Isten megtapasztalására.
Ott fönn, a hegyen Péterből felfakad a vallomás: Uram, jó nekünk itt lenni! Jó, mert megsejtettek valamit a teljességből. Abból a fényességből, ami az Isten ismeretének tiszta világossága.
A keleti egyház liturgiájában az evangélium olvasása előtt a következő imát mondja a pap:
„Ragyogtasd fel szívünkben, embereket szerető Uralkodónk, a Te Istenséged ismeretének tiszta világosságát!”
Él-e bennünk a vágy a tiszta világosság után? Az élő természet törvényszerűsége, hogy minden a fény felé törekszik. De napjainkban, amikor összezavarodik körülöttünk a világ, és a legkülönbözőbb helyekről és irányokból villognak a fények, nem is olyan könnyű eligazodni. Fölfelé, a fény felé…
Istenkeresők vagyunk-e? Jézus meg akarja mutatni tanítványainak, hogy a közvetlenül látható és tapasztalható világ mélyén ott van az Isten ragyogó fényessége. Benne élet volt, s ez az élet volt az emberek világossága. Ő volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágít. (Vö. Jn 1,4, 9)
Le kell győznünk önmagunkat
Hogy megláthassuk az igazi Fényt, a világ Világosságát, erőfeszítéseket kell tennünk. Le kell győznünk önmagunkat. Sík Sándor írja: „Ne tűrj megállni az ostoba van-nál, / s nem vágyni többre kis mái magamnál.” (Ments meg Uram!)
A hegyek látványa mindig lenyűgözött. Gyermekkorom élményei közé tartozik, hogy eső után, naplemente előtt a kisváros széléről, ahol gyerekeskedtem, feltűnt egy hatalmas hegy: a Schneeberg. Határ választott el bennünket tőle. Ha én egyszer oda eljuthatnék! – mondogattam.
Azóta több magas hegyen is járhattam. Megfeszítve minden erőmet, feljuthattam a Magas-Tátra több csúcsára. A látványt szavakkal elmondani nem lehet. Az élmény végigkíséri az életemet.
A Tátra élménye végigkíséri az életemet
Ahhoz, hogy feljussak, szükség volt több mindenre. Először is kellett az elhatározás. Le kellett győzni a kényelmet. És még valami nagyon lényeges: ahhoz, hogy feljussak,
csak a legszükségesebb dolgokat vihettem magammal. Minden fölösleges tehertől meg kellett szabadulnom.
Ahhoz, hogy elmondhassuk: Uram, jó nekünk itt lenni! – meg kell szabadulnunk mindentől, ami fölösleges teher. Szolgálnunk kell a másik embert, akinek ugyanaz a célja: hogy feljusson és találkozzon a Titokkal. Le kell győznünk az ösztöneinket. Úrrá kell lenni a szenvedélyeinken. Ellene kell mondani a birtoklás és a hatalom csábításainak. Legyen bátorságunk hozzá! Fölfelé kell mennünk az úton, amely sosem könnyű. S akkor remélhetjük, hogy fölragyog a mi számunkra az életet adó tiszta világosság.
