Vannak emberek, akikre odafigyelnek mások. Ilyen János is, a keresztelő, a bemerítő. Vállalja a küldetést, vállalja a nyilvánosságot. A Szentírás így fogalmaz: Föllépett egy ember… Azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. (Jn 1,6–8.19–28)
A sötétség uralmát mindig tapasztalta az ember. Azóta, hogy elveszítette a paradicsomi állapotot, az Istennel való harmóniát, újra meg újra
rátelepszik az emberre a sötétség, a kilátástalanság, a félelem, a reménytelenség. Az elveszett Paradicsomot keressük egész életünkben.
Azt a boldogságot, amiben része volt az embernek, s amely annyira hiányzik mindenkinek. Ki így, ki úgy reméli, hogy megtalálja. Vannak, akik úgy, hogy szabadjára engedik az ösztöneiket, megpróbálják kielégíteni vágyaikat, testi kívánságaikat, birtoklásvágyukat, hatalmi igényeiket. Ki így, ki úgy, de kudarcba fullad minden emberi kísérlet, amely az embert akarja mindenek fölé helyezni.
János, aki a pusztaságban, a Jordán gázlójánál bemeríti az embereket a megtisztító vízbe, titokzatos jelenség. Kivonulnak hozzá tömegek, mert él bennük a vágy a tisztább, a jobb, a teljesebb élet után. Vágyakoznak az emberek a Messiás után. Várják, hogy az ígéretek, amelyekről a szent könyvek prófétái beszélnek, valamikor beteljesednek. Talán éppen most?
Szeretnék tudni, ki ez a titokzatos ember ott a Jordán partján. A nép vezetői, a tekintélyes emberek követeket küldenek hozzá. Mondja meg, ki is ő, mit tesz, és miért. „Ki vagy te?” – kérdik. János egyértelműen válaszol:
„Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” A válasz határozott nem.
De egyértelműen kimondta: Köztetek áll, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani.
Tele van a világunk beképzelt emberekkel, akik világmegváltónak gondolják magukat. Mindent mindenkinél jobban tudó emberek hemzsegnek a világban, s közben ez az igazra, jóra, szépre éhező emberiség nem találja a helyét. Sorozatosan kudarcba fulladnak az emberiséget megváltoztatni akaró elképzelések, politikai nézetek, messianisztikus elgondolások.
Láttunk, keservesen megtapasztaltunk egy olyan ideológiát, amely különbséget tett ember és ember között, és eszménye volt az „ember fölötti ember”. A hatalmi törekvések véres világháborúba fulladtak, miközben az alacsonyabbrendűnek tartott emberek millióit pusztították el.
Megtapasztaltuk egy ideológia kudarcát, amely zászlajára tűzte az osztályharcot
Láttuk, keservesen megtapasztaltuk egy olyan ideológia kudarcát, amely zászlajára tűzte az osztályharcot. Kizsákmányolók és kizsákmányoltak feszültségét gondolták megszüntetni úgy, hogy a mindenek fölé helyezett munkásosztály istenítésével közös tulajdonba vettek mindent, s hirdették, hogy nemzetközi lesz holnapra a világ, és mindenki igényei szerint részesül a köz javaiból. Emberek millióit nyomorították meg, s
egy hazug egyenlőség hirdetésével kiszolgáltatottá tettek mindenkit. Száműzték az Istent a világból,
a vallást a népet butító ópiumnak tekintve. Megtapasztalhattuk, hogyan omlott össze ez a rendszer.
Láttunk, látunk olyan társadalmi berendezkedést, amelyben a gazdasági fejlődés jelenti a legfőbb célt, akár úgy is, hogy közben emberek válnak földönfutóvá. Látunk olyan eszmerendszert, amelyet a nép uralmának – demokráciának – neveznek, de a gyakorlatban nem más, mint egy kisebbségben lévő csoport diktatúrája.
Sötétben
Sötétben jártunk és sötétben járunk most is.
Szükség volna, hogy legyenek tanúságtevők a világosságról.
A kérdés: ki is az ember?
Villon már a középkorban megfogalmazza a következő, fájdalmas tényállást:
Tudom, mi a tejben a légy,
tudom, ruha teszi az embert,
tudom, az új tavasz mi szép,
tudom, mely gyümölcs merre termett,
tudom, mely fán mily gyanta serked,
tudom, hogy minden egy dolog,
tudom a munkát, lusta kedvet;
csak azt nem tudom, ki vagyok.
A verset a következőképpen zárja le:
Mindent tudok hát, drága herceg,
tudom, mi sápadt, s mi ragyog,
tudom, hogy a férgek megesznek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.
(Apró képek balladája – Szabó Lőrinc fordítása)
Nem elégedhetünk meg azzal, hogy látleletet készítünk az emberiség nyomorúságáról. Sokkal többre vágyunk. Sokkal többre van szükségünk. Szükségünk van a fényre, szükségünk van a tanúságtevőkre, akik miként János ott a pusztaságban, azért jöttek, hogy tanúságot tegyenek a világosságról.
Csillag Betlehemben
Kétezer évvel ezelőtt a júdeai Betlehemben megszületett Jézus. Ő maga volt az igazi világosság. A világosság a sötétségben világít – olvassuk János apostol evangéliumában –,de a sötétség nem fogadta be őt. (Jn 1,5–6)
Ünnepre készülünk ismét. Évről évre visszatérnek az ünnepek. Visszatérnek, hogy kiemeljenek bennünket a hétköznapi rohanásból, hogy szembesítsenek önmagunkkal, hogy bátran föltegyük magunknak a kérdést: ki is vagyok én? Mi végre vagyok egyáltalán a világon?
Az ünnep újra felkínálja a lehetőséget számunkra, hogy beengedjük sötétségünkbe az igazi világosságot.
Az ünnep átmossa a lelkünket. De megkívánja tőlünk, hogy ne ragadjunk bele ebbe a világba. Éljünk józanul, tisztán, várva a beteljesülést. Mert Jézus megszületett. Őbenne és őáltala ismerhetjük meg az Istent. Azt az Istent, aki értelmet ad az életünknek.
Mert Jézus megszületett
A hitvallásban mondjuk: Világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől. De csak akkor oszlik el sötétségünk, ha nem képzeljük magunkat mindenki fölé. Ha el tudjuk fogadni ember voltunkat, amelyhez hozzátartozik a születés és a halál. S a kettő között az ajándékba kapott élet. Amint az Apostol mondja: „Benne élünk, mozgunk és létezünk.” (ApCsel 17,28) S ez az élet több, mint amit belőle látunk és közvetlenül megtapasztalunk.
