A leprás, aki Jézus szavára meggyógyult és újra az emberek közé mehetett, az evangélium szavai szerint „mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot”. (Mk 1,40–45) Valami történt. Ő maga megtapasztalta, mit jelent újra az emberek között lenni. Boldog volt, mert meggyógyult, boldog volt, mert az emberek nem úgy néztek rá, mint akit messze el kell kerülni. Örült az egészségnek, örült az életnek. És ezt az örömöt nem tartotta meg magának:
mindenfelé elmondta, hogy mi történt vele. Elmondta, hogy Jézus új életet adott neki.
Azt is mondhatnánk, hogy ez a leprás a Jézussal való találkozás óta, a jézusi gyógyító szavak elhangzása óta újra jól érzi magát a bőrében. Akarom, tisztulj meg! – olvassuk az evangéliumban. Erre rögtön megszűnt a leprája.
Az örömöt nem tartotta meg magának
Amikor az evangéliumok Jézus gyógyításairól számolnak be, nem a betegségek fajtáiról, nem a gyógyítás módjáról adnak üzenetet. Arról adnak jelentést, hogy
a Jézussal való találkozás visszaadja az életet. Megújítja az embert.
Újra lehetővé válik, hogy jól érezzük magunkat.
Jézus élni tanít. S napjainkban erre nagyon nagy szükség van: tanuljunk meg újra élni.
Ezt könyvekből nem lehet. Hiába olvasom el a legkorszerűbb szakkönyveket, a betegségemből nem gyógyulok ki. Találkoznom kell orvossal. Hallanom kell a hangját. Azt kell tennem, amit ő mond. S akkor reménykedhetem, hogy meggyógyulok.
Találkoznom kell orvossal, azt kell tennem, amit mond
Mennyien vannak, akik szeretnék jól érezni magukat! Mennyien? Mindenki, mindannyian, akik emberek vagyunk. Mert arra születtünk, hogy éljünk. Lázasan keressük-kutatjuk, „mi az, mi embert boldoggá tehet”. Ott él mindenkiben a birtoklás vágya: legyen az enyém! Megszerezni, amit csak lehet. S érezzük, hogy korlátaink vannak, és egyre nagyobb a különbség az emberek között, amikor azt nézzük, ki mit tud megvenni magának. De előbb-utóbb szembesülünk azzal, hogy a halotti ingnek nincs zsebe…
Élvezd az életet! Szakítsd le a gyönyörök fájáról, amit csak lehet… Élvezetközpontú a mi világunk. De az élvezet még nem jelent boldogságot. Magunkat gondoljuk a világ közepének: ez részben igaz, mert mindenki a saját szemszögéből látja a világot. De előbb-utóbb rá kell döbbennünk arra, hogy még ha megfeszülünk is, az események mintha tőlünk függetlenül történnének, és
sokszor tehetetlen szemlélői vagyunk a világ folyásának. Ezer sebből vérzünk.
Nem találunk egymásra. Különutasok vagyunk mindannyian, pedig valamennyien egyformán teremtmények vagyunk. Ki az, aki meghosszabbíthatná az életét a maga erejéből?
Ki az, aki meghosszabbíthatná az életét?
Fiatal koromban sokat utaztam. Eljutottam egy híres, nagy múltú közösségbe. Tudós, bölcs, tanult emberek voltak a tagjai. Valaki – velem egykorú – rámutatott egy ráncos arcú, kopasz úrra. Mit gondolsz, hány éves? – kérdezte. Lehet talán nyolcvan, akár nyolcvanöt is. Mosolyogva válaszolt: nem, még csak hatvankettő. De jógázik…
Nem szeretném, ha félreértenének, nem a jóga, a testgyakorlás, testápolás ellen beszélek. Csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy nem lehet összehasonlítani egyik életet a másikkal,
mindenkinek megvan a maga sorsa, a maga gyötrődése, a maga harca,
amit helyette senki nem tud megtenni. És megvan mindannyiunk életének titka, amire a nagykönyvekből nem kapunk választ.
Ha akarod, megtisztíthatsz! – mondja a beteg, a leprás Jézusnak. Jézus válasza: Akarom, tisztulj meg!
A személyes kapcsolatot az élet forrásával nem helyettesíti semmi. Nem attól leszek boldog, milyen rangom van, milyen a társadalmi elismertségem. Szoktak beszélni úgynevezett „státuszszimbólumokról”. Sosem fogom elfelejteni azt a temetést, ahol a faluban csillogó-villogó Mercedes halottaskocsi vitte a koporsót. Mert hát őt nem lehet csak úgy, az egyszerű, hat ember vállára emelhető „Szentmihály lován” a sírhoz kísérni…
Mások számára megfizethetetlen autóval...
Megint nem arról akarok beszélni, hogy valaki ne járjon megbízható, kényelmes, biztonságos – esetleg mások számára megfizethetetlen – autóval. De ettől még nem lesz különbség ember és ember között: ideig-óráig örülni tud talán a kínkeservvel megszerzett drága autónak, de boldog nem ettől lesz. A boldogság titka valahol máshol, mélyen, a szív mélyén található. A családban. A barátságokban. Az elkötelezett, önzetlen szolgálatban. Valahol ott a boldogság titka, hogy
képes vagyok-e elfogadni azt, hogy rászorulok az Isten gyógyító kegyelmére,
és képes vagyok-e arra, hogy önmagamból adjak másoknak.
A boldogság titka a szív mélyén található; a családban, a barátságokban
Jézus gyógyított. Egy leprásnak adta vissza a lehetőséget, hogy ne kitaszítva élje az életét, hanem újra az emberek között lehessen. Hogy jól érezze magát a bőrében. Magányosan, az emberek közül kizárva nem élet az élet.
Arra születtünk, hogy másokkal együtt éljünk, nem pedig önmagunkba zárva.
Babits írja keserűen:
„Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.”
Sokszor nem tudjuk, mi az, ami valóban hiányzik az életünkből. Megvan talán mindenünk, lakásunk, állásunk, társadalmi elismertségünk, mégis valami nagyon hiányzik.
Kapcsolatok nélkül lehetetlen az élet.
Minden találkozásnak végtelen értéke van
Rá kell döbbennünk mulandóságunkra. Nem szabad elfelejtenünk, hogy porból vétettünk és visszatérünk a porba. De addig? Jézus felkínálja számunkra az élet lehetőségét: „Akarom, tisztulj meg!” S aki eddig ki volt zárva az emberek közül, boldogan megy és híreszteli mindenfelé, ami vele történt.
„Minden kapcsolatom a halandóság jegyeit viseli magán– olvasom Juliusz Gardawskinál. – Számomra, véges ember számára minden találkozásnak végtelen értéke van, mert lehet, hogy éppen ez az utolsó találkozásom…”
Mi ad értelmet az életnek? A találkozások.
Minden ember arcában felfedezhetjük a bennünket meglátogató Krisztust.
S ezek a találkozások emelnek ki bennünket a hétköznapokból. Ezek a találkozások teszik ünneppé mindennapjainkat. Ezek a találkozások tágítják ki számunkra a horizontot. Így lesz értelmes és Istennek tetsző az életünk.
