Epifánia: az Úr megjelenése… A csillag vezetésével megmutatja Isten a világnak az életet; megmutatja a megváltás lehetőségét. Bölcsek jöttek napkeletről, mert látták a csillagot… Távolról, nagyon messziről jöttek, volt, akinek sivatagon, pusztaságon kellett átküzdenie magát, hogy eljusson arra a helyre, ahol a gyermek volt. Mert

valami legyőzhetetlen vágy élt a szívükben; maguk sem tudták pontosan, hogy mit és kit keresnek:

ezért kérdezősködnek az emberektől. Jézus, a világ üdvössége meg akar mutatkozni mindenkinek. Mindenkinek, akinek szívében vágy él az igazság után, mindenkinek, aki elindul a fény felé, mindenkinek, aki – bármilyen pusztában vagy sivatagban éljen is – látni, tapintani, teljes emberként élni akar.

„Nem keresnél, ha már valamiképpen rám nem találtál volna”

– olvassuk a kijelentést a francia gondolkodónál, Pascalnál. Valamit megsejtettünk már a valóságból, valami átsugárzik a világon, amiben élünk. Titkok világában élünk, de ezek a titkok feltárulnak, néha csak egy villanásnyira, néha határozottabban. De a keresés hozzátartozik az életünkhöz. Egész életünk vándorlás, kutatás – szeretnénk rátalálni életünk értelmére. Sokszor úgy érezzük, hogy nagyon távol vagyunk a céltól. Néha meg – ezek a kegyelem pillanatai – fölragyog számunkra is a csillag, amely vezet, amely biztonságot ad.

Egész életünk vándorlás (a szerző fotói)

 

Jézus – az üdvösség, az élet értelme – nem akar rejtve maradni. Nem akar titokban maradni, bár nem harsogással, nem feltűnő ünnepélyességgel jelenik meg a világban. Egyszerű emberként, kiszolgáltatott, törékeny kisgyermekként, barlangistálló mélyén születik közénk az élet, hogy majd harmincegynéhány év múltán

emberségének teljességében halálunknak is részese legyen, miután elmondta az örömhírt az Istenről.

Jézus, az üdvösség, az élet értelme – nem akar rejtve maradni. Az Újszövetségi Szentírás egyik legmegkapóbb elbeszélése a háromkirályok látogatása. Az élet Ura előtt hódoló háromkirályok valamennyiünk nevében leborultak Jézus jászolánál. Valamennyiünk, minden szépet és igazat kereső ember nevében oda helyezték adományukat – az aranyat, a tömjént és a mirhát az élet Ura elé, jelezve köszönetünket, hogy konfliktusokkal teli, halálra szánt életünk sorstársa lett mindannyiunk Ura és királya.

Fölemelni tekintetünket a földről az égre

 

Csillag vezetésével érkeztek el hozzá. Legszebb, legköltőibb, legtitokzatosabb szavaink közé tartozik a csillag.

Csillagra tekinteni annyi, mint kiemelkedni a hétköznapok sötétjéből;

csillagra tekinteni annyi, mint fölemelni tekintetünket a földről az égre; csillagra tekinteni annyi, mint botorkálásra hajlamos életünk napjait a cél felé irányítani. A csillag vezette napkeleti bölcsek élménye: az élet értelmének megtapasztalása. A cél meglelése.

De van egy másik élményük is, amire kevésbé szoktunk gondolni. A keserves csalódás. A jeruzsálemi tanácskérés, majd a bizalmasnak, meghittnek tűnő beszélgetés után, mikor Heródes arról beszél, hogy ő is elmenne majd hódolni a gyermek előtt, keservesen csalódni kellett – álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, mert szándékai nem tiszták. Az evangélium csak arról beszél: „Más úton tértek vissza hazájukba.”

A hódolatnak és imádás boldogságának micsoda kontrasztja ez a csalódás!

Alázattal tudtak leborulni előtte

 

Tanít bennünket ez az evangéliumi részlet. Nem is olyan egyszerű, sokszor szövevényes emberi világunk kudarcait, emberi csalódásait elviselni tanít. Miért? Hogyan? Eltörpülnek a világ hatalmasai mindazok előtt, akik a csillag vezetésével megtalálták az Élet Urát, és alázattal tudtak leborulni előtte. Az Istennel való találkozás volt ez a betlehemi látogatás: törékeny gyermekként, de

felragyogott számukra, szívükben az Istenség ismeretének tiszta világossága.

S ebben a fényben – az epifánia fényességében – elrendeződnek a dolgok. Tisztul az arányérzék. Az addig oly fontosnak tűnő emberi szempontok – akár a hatalmasok véleménye is – jelentéktelenné válnak. Egyszerű lesz a megoldás: „Más úton tértek vissza hazájukba.”

Kell, hogy megérlelődjön bennünk a megkülönböztetés képessége. Ne tévesszük össze az ideig-óráig tartót a soha el nem múlóval. Kell, hogy világosan éljen bennünk, mi az igaz és mi a hamis. Mi a látszat, és mi a valóság. A napkeleti bölcsek példája erre tanít bennünket. Olyan világban kell figyelnünk a számunkra is felragyogó csillagra, amelyben

mesterséges csillogással szívesen eltérítenék a zarándok embert az igazi céltól.

Azt az embert, akiben mélyen ott él a vágy, hogy célba jusson. Azt az embert, aki ösztönösen keres, kutat, aki éhezi és szomjazza az igazságot, aki szeretne nem idegenként létezni ebben a világban.

Az epifánia fényességében tisztul az arányérzék

 

Heródes fel akarta használni a bölcseket, hogy segítségükkel biztosabbnak tudhassa hatalmát. Álságos a kijelentése: hogy majd ő is elmenjen és tiszteletét tehesse az újszülött király előtt. Mit tesz? Hatalomféltésből meggyilkoltatja a kisgyermekeket.

A bölcsek példája tanít bennünket. Legyőzve távolságot,

átlátva a hatalom ravaszságán, más úton tértek vissza hazájukba.

Számunkra ez egyértelmű jelzés, hogy aki valóban találkozott Jézussal, akiben felragyogott az igazi fényesség, többé nem járhat ugyanazon az úton.

Szent Ágoston írja Vallomások című könyvében a sokak által ismert, szinte már szállóigévé vált mondást: „Magadnak teremtettél bennünket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned!”

 

Urunk: pusztaságban vándorlóknak,

nekünk is ragyogjon föl csillagod fénye!

Mutasd meg nekünk is arcodat,

hogy emberi tekintet ne zavarja életünket!

A Veled való találkozás után

adj mindnyájunknak békés hazatérést!