Karácsony ünnepére nem érkezhetünk készület nélkül. Várakozás előz meg minden igazán ünnepi eseményt. Még akkor is, ha évről évre visszatér. Szükségünk van az ünnepekre. Ünnepelni csak azt lehet, ami valamikor megtörtént és ma is valamiképpen jelen van az életünkben. Az ünnep összekapcsolja a múltat és a jelent, és összekapcsolja mindazokat, akik számára ugyanazt jelenti az ünnep tárgya.

Csak úgy általában nem lehet ünnepelni. Lehet szervezni összejöveteleket, lakomát, eszem-iszomot, de az nem ünnep. Az ünnepnek tartalma van. Megszólít, közöm van hozzá.

Az igazi ünnep beleszól az életembe. Szembesít önmagammal.

Manapság egyre nehezebb igazán ünnepelni. Sokszínű világban élünk. Széteső világban élünk, ahol egyre ritkább a szépen megterített ünnepi asztal. Olyan korban élünk, amikor mintha kiveszett volna az emberekből az érzék a közösség iránt. Hiányzik, pedig titokban – magunknak se merjük sokszor bevallani – sóvárgunk utána. Nehezen tudjuk megfogalmazni, mi is az, ami hiányzik az életünkből. Sok mindenünk van, ha tehetősebbek vagyunk. Ha pedig szűkölködünk, magunkra maradunk a szegénységünkkel.

Heteken keresztül hallottuk, hogy jónak lenni jó. Van az évnek egy szakasza, amikor úgy látszik, fontosabb dolog jónak lenni. S ha elmúlik a karácsony, mehet minden úgy, ahogy volt: ki-ki élheti a maga önző, jól megszokott életét, amelybe nehezen fér bele a másik ember. Úgy érezzük, elegek vagyunk önmagunknak. Nincs szükségünk a másikra, fölösleges a család, nem érdekelnek a hagyományaink – éljük a magunk életét, számoljuk az éveket, véleményt mondunk a magunk elképzelése szerint másokról, és

várjuk, hogy a politika felelősei megállítsák a pénz romlását, biztosítsák számunkra a jólétet, s ne szenvedjünk hiányt semmiben.

S közben látjuk, hogyan mennek tönkre anyagiakban bővelkedő életek. Elárasztanak bennünket olyan hírekkel, amelyekhez semmi közünk: hogy ki hagyta ott az álompárját, ki milyen luxusutazást engedett meg magának, ki karambolozott a méregdrága autójával, kit csuktak le vagy helyeztek vád alá valamiféle botrány miatt.

Egyre többeknek sejtelmük sincs arról, mi a szenteste (a szerző fotói)

 

Egyre többen töltik az otthonuk helyett szállodákban a szentestét, mert kényelmesebb, és miért ne fizessenek, hiszen megengedhetik maguknak. S egyre többeknek sejtelmük sincs arról, hogy mi az a „szenteste”. Egy jeles nap az évben, amikor enni-inni kell, s kell, hogy jól érezze magát az ember. 

Abbahagyom a keserű tűnődést. Ne azzal foglalkozzam, ki hogyan nem tud ünnepelni. Jó volna, ha kitárnánk a lelkünket, és

nem feledkeznénk meg arról, miért is van karácsony. Mert „a Világosság a sötétségben világít”.

S akik befogadják ezt a világosságot, azok ajándékba kapják, hogy Isten gyermekei lehetnek. (Jn 1,9–12)

A Világosság a sötétségben világít

 

Üzenetet kapunk karácsony ünnepén, mint a betlehemi pásztorok, akiknek felragyog a fényesség az éjszakában. Akik bátorítást kapnak, hogy ne féljenek. Örömhírt kapnak, mert Megváltó születik minden embernek. Biztatást, hogy menjenek és lássák, tapasztalják meg, hogy ez valóság. (Lk 2,8–20) És elmentek, mindent úgy találtak, majd elmondták mindenkinek, akivel csak találkoztak.

Életem nagy ajándékai közé tartozik, hogy többször járhattam a Szentföldön. Különböző emberekkel, akik mind az életük értelmét keresték. Akik a legkülönfélébb módon, számtalanszor megtapasztalták életükben a sötétséget, az elhagyatottságot, a félelmet.

Ott jártunk, ahol a pásztorok tanyáztak. Ott, ahonnan elindultak a betlehemi jászolhoz,

a Gyermek születésének helyéhez. Mi is elindultunk, miként a pásztorok, és leborultunk azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Jézus született.

Leborultunk azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Jézus született

 

Karácsony ünnepén olvassuk a prófétai jövendölést: Gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, s a fejedelemség az ő vállain nyugszik. (Iz 9,5)

A Karácsony több mint a fény ünnepe. Az életről van szó, amit fölkínál mindannyiunknak az Isten. A paradicsomból való kiűzetés végéről van szó, ha elfogadjuk Isten életet ajándékozó jóságát, emberszeretetét, amely megjelent számunkra a názáreti Jézusban. (Tit 3,4)

A Karácsony több mint a fény ünnepe

 

Véget ér az ember száműzetése.

Véget ér az árvaság. Isten gyermekei vagyunk, ha elfogadjuk Jézust,

aki értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből – így mondjuk a hitvallásban.

Rajtunk múlik, megnyílunk-e a számunkra felragyogó Világosság előtt.

Csakhogy a sötétség hatalma látszólag erősebb. Inkább hagyjuk, hogy sodródjunk az árral, mint hogy

befogadjuk a Világ Világosságát, – mert akkor meg kell változtatni az életünket.

Át kell rendezni az értékrendünket. Őszintén tisztelni kell és testvérként elfogadni minden embert.

Száz évvel ezelőtt írta Dutka Ákos Karácsonyi beszélgetés az Úr Jézussal 1923-ban című versét. Így kezdi:

 

„Ha e beteg, bolond világra

Uram, még egyszer megszületnél,

Bár milliónyi templomod van,

Kezdhetnéd megint Betlehemnél.”

 

Majd így fejezi be:

 

„S ha megpróbálnád Uram még egyszer

Az Embert rávenni Szeretetre,

Internálnának, esküszöm rá,

Ha nem is vernének mindjárt keresztre.”

 

A szeretet mindig áldozattal jár. Önátadással. Ajándékozással. A legnagyobb, legféltettebb kincsünkből kell adni: önmagunkból.

Karácsony a közösség ünnepe

 

Karácsony nem téli ünnep, bár a föld északi felén télen van. Nem a száncsengőnek és télapónak az ünnepe. Karácsony az emberség ünnepe, amelyben felragyog Isten fényessége az egész világnak. Karácsony a közösség ünnepe, az Istennel való mélységes kapcsolat ünnepe. Az az ünnep, amikor az Istennek hátat fordító ember megtapasztalja, hogy

az Isten minden emberi gonoszság ellenére felkínálja újra az élet teljességének ajándékát.

Fogadjuk be őt! Legyen bátorságunk, hogy megváltoztassuk az életünket. És akkor dicsőség lesz nemcsak a mennyben, hanem békesség, az oly nagyon várt békesség valósággá válik a jóakaratú emberek között.