Jézus bemerítkezett a Jordánban. Ott, ahová a többi ember is ment Jánoshoz, aki bűnbánatra, megtérésre szólította fel őket. Jézus bemerítkezése mélyértelmű:
bár neki nincs szüksége megtérésre, mégis közösséget vállal az emberekkel, mindannyiunkkal, kivétel nélkül.
Ő az, aki János tanúsága szerint az igazi bárány: ő az, aki szabadítója lesz az elesett embernek. Ő az Isten báránya: a kortársak számára, akik a zsinagógában rendszeresen hallják az Isten szabadító tetteiről szóló szövegeket, érthető lehet ez a kijelentés.
A fogságból, az egyiptomi rabságból azok szabadultak, akiknek ajtaját bárány vérével jelölték meg. Az ősök szabadulására, szabadítására emlékeznek évről évre a pászkavacsorával. Az Örökkévaló kivezette őket, majd átvezette őket a pusztaság labirintusán.
Az emberekkel közösséget vállaló názáreti Jézus a bemerítkezés után, a Lélek indítására a pusztába megy. (Mk 1,12–15) Arra a helyre, ahol egészen egyedül van, távol a többi embertől. A puszta az a hely, ahol az ember nem találja az utat. Csak az Isten teremtett világa veszi körül. Csak a csillagok járásához igazodhat, meg a felkelő és lenyugvó naphoz.
A pusztában az ember nem találja az utat
A pusztában táplálék sincs, az ember ki van szolgáltatva, magára van utalva.
Negyven napot tölt Jézus a pusztában. A negyvenes szám jelképes értékű. Egyáltalán nem kevés, de nem kibírhatatlanul sok. Éppen elég, hogy az ember kiállja a próbát.
Jézust megkísértette a Sátán. Ki kell állni a próbatételeket: szembe kell nézni a test kívánságaival, a vágyakkal:
szembe kell tekintenie az embernek önmagával, ki is vagyok én, mi is az én helyem ebben a világban.
Majd visszamegy az emberek közé, hogy vállalja küldetését. Meghirdeti az Isten Országát. Figyelmeztet, hogy az idő betelt. Felszólít, hogy változtassuk meg az életünket.
Visszamegy az emberek közé
Nem elég Jézus életét tisztes távolból figyelnünk. Nem elég, hogy elolvassuk vagy meghallgatjuk a szentírási beszámolót. Mert ami megíratott, a mi okulásunkra van megírva. (1Kor 10,11) A Jézus-történet nem egyszerű elbeszélés csupán. Közünk van hozzá.
Vajon tudatosul-e bennünk, hogy mindannyian porból vétettünk, és vissza is térünk a porba? Vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi, akik most vagyunk, lehetnénk úgy is, hogy nem vagyunk? Létezésünk esetleges, nem szükségszerű. Mégis vagyunk. De miért?
A pusztában a sötét éjszakában felragyognak a csillagok. Kosztolányi Dezső, a városi ember, aki keresi-kutatja a helyét ebben a világban, egyszer csak felkiált: „az égbe bál van, minden este bál van”.
Majd kérdi magától:
„hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?”
Éljünk városban vagy falun, legyünk szegények vagy gazdagok, a leglényegesebb kérdésekre nekünk kell megtalálnunk a feleletet. És ez nem attól függ, hogy ennek a világnak miféle javait birtokoljuk. Megkísért bennünket a vágy, hogy
bekebelezzünk mindent, amit csak lehet, anyagiakat és szellemieket, a végső kérdést kikerülni nem tudjuk.
Lehet tekintélyünk, álljunk bár a társadalmi ranglétra bármelyik fokán, élet és halál kérdése ugyanaz minden ember számára. Otthonkeresők vagyunk mindannyian mindaddig, amíg rá nem döbbenünk arra, hogy a mi hazánk az égben van. (Fil 3,20)
... nem attól függ, hogy ennek a világnak miféle javait birtokoljuk
Jézus figyelmeztet: Az idő betelt. – Mindennek és mindenkinek megvan a maga ideje. Számunkra most van a kellő idő, a kellő óra. (2Kor 6,2) Nem várhatunk arra, hogy majd megváltozik körülöttünk a világ. Nekünk magunknak kell cselekednünk, itt és most. Nem másokat kell megváltoztatnunk, hanem saját magunkat.
Ne ússzunk együtt az árral! A Jordánban való bemerítkezés erre is figyelmeztet. Változtassuk meg az életünket. Ne gyűjtsünk mulandó kincseket. Használjuk föl az időt, amíg ebben a testben élünk, és tegyünk jót mindenkivel.
Jézus közösséget vállal mivelünk.
Vajon mi, akikért Jézus az emberi élet minden kihívását és szenvedését vállalta, készek vagyunk-e arra, hogy közösségteremtők legyünk?
Benne élünk a múló időben, itt és most. Nekünk most kell megtennünk, amire képesek vagyunk.
Ki kell vonulnunk nekünk is a pusztába, hogy szembe tudjunk nézni önmagunkkal. Szabaddá kell válnunk ennek a világnak mindenféle csábításától, és belülről irányított emberekké kell válnunk, nem pedig olyanokká, akik időt, erőt nem kímélve meg akarnak felelni e-világ elvárásainak.
Ki kell vonulnunk, hogy szembe tudjunk nézni önmagunkkal
Trendek vannak a világunkban. Nagyon nem szeretem, de nem tudom most kikerülni a szót: „trendi”. Eláraszt bennünket egy sereg hír, információ, mások akarják megmondani, hogyan viselkedjünk, mit tartsunk fontosnak, és hogyan fordítsunk hátat szent, embert, életet erősítő és megtartó törvényeknek és hagyományoknak.
Látszatvilágba próbálják beterelni az embert,
olyan világba, amely elszakadt az Isten teremtette paradicsomi állapottól.
Jézus pusztai tartózkodásának van egy nagyon elgondolkoztató jellegzetessége. Bár megkísértette őt a sátán, vadállatok között élt és angyalok szolgáltak neki. Ez a megjegyzés arra utal, hogy ahol Jézus van, ott jelen van az Isten Országa. Ott béke van az ember és a teremtett világ között. Vadállatok között élt: akik nem ártottak neki. Ott „együtt lakik farkas a báránnyal”, ahogyan Izaiás jövendölte. (Iz 11,6)
Az ünnepre készülve
A húsvét ünnepére felkészítő nagyböjtben negyven napra jelképesen vissza kell vonulnunk a pusztaságba. El kell rendeznünk önmagunkban a dolgainkat. Ki kell békülnünk az emberekkel, akiknek ugyanúgy meg kell harcolniuk a maguk harcát. Nem szabad elmúlatnunk
a múló időt, amely számunkra most teljesedik be.
Tolsztoj regényének, a Feltámadásnak utolsó lapjain olvasom:
„Ha ide küldettünk, akkor valaki akaratából és valami végre vagyunk itt. Mi pedig úgy képzeljük, hogy csak a magunk örömére élünk, és világos, hogy közben éppoly rosszul érezzük magunkat, mint az a munkás, aki nem teljesíti gazdája akaratát. »Keressétek Isten országát és az ő igazságát, és a többi megadatik néktek.« Mi pedig a többit keressük és nyilvánvalóan nem találjuk. Itt van tehát az élete feladata…”
