Jézus elgondolkodtató kijelentése az időről: betelt. Általában a múló időt szoktuk érzékelni. Nemritkán kapkodunk, néha kétségbeesünk: múlik az idő. Berzsenyi Dániel szinte feljajdul, és ezt írja:

„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg!” (A közelítő tél)

Beszélünk kapuzárási pánikról, amikor érezzük az időnk végességét, s rádöbbenünk, mennyit mulasztottunk, s vissza nem hozza senki azt, ami elmúlt.

Jézus kijelentése: betelt az idő. Itt van a kellő idő, itt van a kellő óra! – olvassuk később Pál apostol szavait. (2Kor 6,2)

Benne élünk mindannyian a múló időben. Múlt, jelen és jövendő egybefonódik. De a mindenkori mában, a mindenkori jelenben élünk.

Cselekednünk mindig „most” kell. És készen kell állnunk arra, hogy előre tekintsünk,

és bizalommal kell úgy élnünk a mindenkori mában, hogy tudjuk, a most múlttá válik, és mindig új feladat, új kihívás vár ránk.

Betelt az idő…

Tudják, hol kell kivetni a hálót (a szerző felvételei)

 

Ott, a Genezáreti-tó partján, ott és akkor látja meg Jézus a hálójukkal foglalatoskodó két testvért, Pétert és Andrást. (Mk 1,14–20) Mesterségük van, biztos megélhetésük, tudásuk. Tudják, hol, hogyan és mikor kell kivetni a hálót. Ez ad nekik biztonságot. Ebből élnek. Halászok.

Őket szólítja meg Jézus. Ennyit mond nekik: Jöjjetek utánam! Én emberhalászokká teszlek titeket.

Nem ismerik ezek a halászok Jézust. De

valamiért megbíznak benne. Szíven üti őket a hívó szó: Jöjjetek utánam! És otthagyják a hálót,

követik Jézust. Ésszel föl nem érhető bizalom van bennük. Készek arra, hogy hátat fordítsanak annak, amihez értenek, és követni kezdik a Mestert.

Jakab és János, Zebedeus két fia ugyancsak hallja a szót. Jézus őket is megszólítja. S otthagyják apjukat, otthagyják a többi halászembert, és Jézus nyomába lépnek.

Tele vagyunk félelmekkel, bizonytalansággal: mit hoz a jövő? S a jövőtől való félelmünkben nemritkán megbénulunk, képtelenek vagyunk arra, hogy értelmesen éljünk.

A bizalom hiánycikk lett az életünkben. Félünk a jövőtől.

Nehezen vállaljuk az elköteleződést. Pedig mindannyiunk életében elkövetkezik az a pillanat, amikor dönteni kell.

Amikor el kell engednünk azt, ami eddig biztonságot adott. Ott kell hagynunk a múltat, és előre kell tekintenünk. Most. Amikor itt van az ideje. Nem szabad halogatnunk, döntenünk kell.

Föl kell ismernünk a hívó szót. Meg kell hallanunk, meg kell különböztetnünk a körülöttünk lévő zűrzavarban a tiszta hívást: jöjjetek! Változtassátok meg az életeteket.

A halászemberek otthagyják a biztos megélhetést

 

Megpróbálom elképzelni ezeket a halászembereket, akik ott, a Genezáreti-tó partján Jézussal találkoznak. És az ő hívó szavára otthagyják a biztos megélhetést, és elindulnak utána. Nem lehettek idősek: Jézus harmincegynéhány éves volt, fiatal ember. Ezek a halászok is alighanem egykorúak lehettek vele. Jézus, az ács fia, aki maga is megélhetett volna az ácsmesterségből, járja a vidéket, beszél, tanít, gyógyít. Hirdeti az Isten országát. Sugárzik belőle valami,

úgy tanít, mint akinek hatalma van. Megszólítja az embereket. És hagyja, hogy őt is megszólítsák.

Jézus, Mester, könyörülj rajtam! – mondják a leprások. (Lk 17,13) A százados bizalommal kéri Jézustól, gyógyítsa meg a szolgáját. (Lk 7,9) Menj, hited meggyógyított téged! – mondja Jézus az évek óta beteg asszonynak. (Mt 9,22)

Ezek a halászemberek, akik együtt éltek a természettel, és akik Jézus hívó szavára elindultak a számukra teljesen ismeretlen világba, tanúi lesznek annak, ami körülötte történik. Ajándékba kapják Jézus közelében az élet élményét. Örömhírt hallanak, a Jézus körüli világ megváltozását tapasztalják. Jó a közelében lenni. Még akkor is, ha sokszor nem értik, mi történik. Kimondja Péter a Tábor hegyén: Uram, jó nekünk itt lenni!

Jó a közelében lenni

 

Ha nem vállalják a kihívás, az elhívás kockázatát, nem lesz részük abban, amit tapasztaltak: a vakok látnak, a sánták járnak, a süketek hallanak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Ha maradnak ott, ahol biztos volt minden, ha maradnak a hálóiknál, nem tapasztalják meg az Isten országának jeleit. (Vö. Mt 11,5)

Van-e bennünk bátorság, hogy elinduljunk Jézus után? Merjük-e vállalni a kockázatot, hogy otthagyjuk a múltat, és elkötelezzük magunkat az Isten országának ügye mellett?

Ahogyan sokan voltak Jézus idejében, akik félreértették őt, sokan ma sem ismerik föl, mit jelent Jézust követni. Meg kell hallanunk az ő szavát, az ő hívását: Jöjj!

Nem azt kívánja tőlünk az Úr, hogy vonuljunk ki ebből a világból. Azt ellenben igen, hogy változzunk meg,

rendezzük át az értékrendünket, s ne gyűjtsünk kincseket itt a földön. Azt kívánja tőlünk, hogy az emberek között legyünk jelen, miként ő is jelen volt. Jelenlétünk pedig legyen gyógyító, közösséget formáló, erősítő, örömhírt sugárzó.

Szent Benedek Atyánk a Regula bevezetőjében írja: „Fordulj el a rossztól és tedd a jót. Keresd a békét és járj utána!” (RB Prol.) Föl kell ismernünk, hogy itt van az idő, itt a kellő óra. S azért, hogy megváltozzon a világ, először nekünk kell megváltoztatnunk az életünket Jézus hívó szavára.

Jézust követjük minden igazi elköteleződésben

 

Ez a hívó szó nemcsak a Genezáreti-tó partján élő halászokhoz szólt. Szól ma is, hozzánk, hozzám is. Jézust követjük minden igazi elköteleződésben. Házasságban, családban, közösségben, hivatásban, az emberek szolgálatában.

Ahhoz, hogy ne csak halljam, hanem meghalljam és elinduljak, bizalomra van szükség. Még akkor is, ha sokak szemében csődöt mondtak a keresztények, mert jelenlétük, jelenlétünk nem gyógyító.

Sokszor ahelyett, hogy Jézus nevében együtt lennénk, inkább külön utakon járunk,

s a magunk elképzeléseit akarjuk megvalósítani.

Jézus tanítványainak gyógyító és örömhírt sugárzó jelenlétére sóvárog kimondatlanul is a világ. Arra sóvárog, hogy ízt adjunk ennek a magát sokszor nem találó társadalomnak. Arra, hogy só legyünk, amely ízesít, arra, hogy kovász legyünk, amely átalakít.

Az idő betelt. Ez a mi időnk. Mire várunk? Az egész természet sóvárogva várja Isten gyermekeinek megjelenését. (Róm 8,19)