A görög mondavilág elbeszélése szerint Prométheusz volt, aki a tüzet az égből lehozta az embereknek, hogy a tűz használatával és mesterségbeli tudásukkal az állatok fölé emelkedhessenek. Úgy tekintenek rá, mint a civilizáció ősatyjára.
A német filozófus, Peter Sloterdijk elgondolkodtató töprengése szerint Prométheusz, látván, hogy mi történt a földön, bánatában visszavenné a tüzet az emberektől. Mert minden technikai fejlődés valamiképpen összefüggésben van a tűzzel. De az emberi felelőtlenség a tüzet nem arra használja, amire az való. Az ember pusztítja a földet. Tűzvészt támaszt. Élhetetlenné teszi a világot. A tűz nemcsak abban segít, hogy gépeket hajtson. A pusztító fegyverek használata, a háborúskodás mind a tűz segítségével történik.
Az ember tűzvészt támaszt (a szerző felvételei)
Első gyermekkori emlékeim a háborúhoz kötődnek. Repülőgépek zúgnak fölöttünk, hallom, amint a felnőttek mondják: „Liberátorok…” Bombázó repülőgépek. Egy másik emlék: teherautón ülünk, vacogva, dunyhák között, s látom, hogy óriási lángok mindenütt. Később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy a lebombázott Bécsújhely mellett mentünk éppen.
A háborús hírek és élmények végigkísérték az életemet. Stájerországban vagyunk, menekülünk a front elől.
Apámat és még egy felnőtt férfit orosz katonák egy fához állították, géppisztollyal körbelőtték,
anyámmal és nővéremmel remegve néztük.
Beszélhetnék az ötvenes évek újsághíreiről, a vietnámi háborúról vagy az 56-os felkelésről, a páncélosokról, a pannonhalmi monostort és gimnáziumot körbevevő fegyveresekről, motozásról, igazgatónk félholtra veréséről… Miért? Mi jogon tették?
A történelem nem áll másból, mint egymással szembenálló emberek és népek háborúiból. Az ószövetségi szentírás sem szűkölködik hadi jelenetekben és gyilkosságokban.
Most éppen két háború van a szemünk előtt: a szentföldi vérengzés és a különleges hadműveletnek nevezett ukrán–orosz testvérháború. Ezen kívül a világnak még jó néhány helyén fegyveres összetűzések vannak. Miért?
Népvándorlás, honfoglalás, őslakosok kiirtása, gyarmatosítás, a föld kincseinek kisajátítása: keserves emlékek a múltból, és hasonlóan keserves valóság ez napjainkban is.
Gyerekkoromban még nem beszéltünk politológiáról, és nem tudtunk biztonságpolitikai szakértőkről sem. Nem mintha békésebb lett volna akkor a világ. De most sokszor úgy érezzük, hogy elszabadult a pokol. Prométheusz igazán visszavihetné a tüzet, mert nem tudunk bánni vele!
Prométheusz igazán visszavihetné a tüzet... (Peter Paul Rubens: Prometheus, Madrid, Prado)
Béketörekvésekről, béketárgyalásokról beszélünk. S közben azt tapasztaljuk, hogy a nemzetközi szervezeteknek egyre kevesebb tényleges befolyásuk van a történelem alakulására. ENSZ, UNESCO, WHO – tekintélyesen hangzó nevek, de valódi befolyásuk vajmi kevés. Biztonsági Tanács: hozhatnak határozatokat, de a Föld továbbra is keserű levében forog.
Béke: az evangéliumi üzenet mintha nem volna több írott malasztnál. Pedig enélkül lehetetlen az emberi élet. A pásztorok a betlehemi éjszakában angyali szózatot hallottak: dicsőség mennyben az Istennek, és békesség a földön az embereknek. (Lk 2,14)
A Betlehemben megszületett zsidó Jézust ma nem engednék be, ha meg akarná látogatni szülővárosát.
Kié a föld? Talán azé, akinek korszerűbbek és erősebbek a fegyverei?
A Béke Jézus határozott üzenete. Ha valahová betértek, mondjátok: Békesség ennek a háznak! (Lk 9,5) Jézus küldetésének a lényegéhez tartozik, hogy kibékítse az embert az emberrel, az eget a földdel. Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek! Nem úgy, ahogy a világ, adom én nektek. (Jn 14,27)
Keserű valóság, hogy a békesség helyett, mintha a félelem uralkodna a földön. Félünk egymástól. Nem tudjuk, ki a barát és ki az ellenség. Egyik pillanatról a másikra, kiszámíthatatlanul rontanak egymásnak emberek. A karácsonyi készülődésre is rátelepedett Európa-szerte a terrorizmustól való félelem. Hol magányos őrült gyilkol gátlástalanul, hol szervezett csoportok pusztítanak, s tartanak rettegésben embercsoportokat.
Szent Benedek atyánk a szerzetesei számára mintegy életfeladatként adja, amit a zsoltár így fogalmaz meg: „Keresd a békét és járj utána!” (33. zsoltár) Szent Ágoston a békéről azt mondja, hogy az a nyugalom, amely a rendből, a rendezettségből fakad (Tranquillitas ordinis – Az Isten városa, 19. könyv).
Béke királynője
Van feladatunk bőven ebben az eszét vesztett világban. József Attilát hadd idézzem:
„…rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; s nem is kevés.”
Rend nélkül béke sohasem lesz. Újra és újra visszatérek az elveszett Paradicsom gondolatához. Az ember – Ádám – kiszakad az Isten által jól elrendezett világból, s a maga útját akarja járni, függetlenül a Teremtőtől. Tulajdonképpen ez az ember tragédiája. Madáchnál így olvassuk:
„Ádám, Ádám! elhagytál engemet,
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.” (2. szín)
A paradicsomi béke elvesztése után a történelem testvérgyilkossággal kezdődik – Káin megöli Ábelt –, majd szétesések és háborúk sokaságával folytatódik egészen a mai napig.
Komolyan kellene vennünk karácsony üzenetét. Az Isten velünk van: felkínálja számunkra a békességet, az életet, a testvériséget.
A béketeremtés nem lehet egyszerű mozgalom, annál sokkal több. A béke a szívekben kezdődik.
Ott, ahol befogadják Jézust, aki testvérként tekint minden emberre, ott kezdődik a béke. Ahol emberek kibékülnek egymással, ott kezdődik a béke. S a béke sosem magánügy. Közösségi. Családi. Az emberiség családjának az ügye.
A béke sosem magánügy. Közösségi. Családi.
A mondabeli Prométheusz bánja, hogy lehozta az embereknek a tüzet. De a tűzzel nemcsak tűzvészt lehet előidézni. Felelősen kellene bánni vele. Ismét hadd idézzem József Attilát:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!”
(Tél)
