Ismét október van, és közeledik az a nap, amely az öregek számára máig izzó emlék. Olyan, mint a stigma: elragadtatás és gyötrelem egyszerre. Az 1956-os forradalom immár hatvanhatodik évfordulója köszönt ránk: már azok is nyugdíjasok, akik a forradalom évében születtek. Wittner Máriával sírba szállt a forradalom aktív szereplőinek és a megtorlás elszenvedőinek utolsó nemzedéke. Ma már nyolcvanöt-kilencven évesnek kell lenni ahhoz, hogy felnőttkori élményeket őrizzen valaki azokról a napokról, és
mi, a mai nyolcvanévesek (akkori tizennégy-tizenöt éves kamaszok) vagyunk talán az utolsó korosztály, amely félig gyerekként, de félig már nyiladozó felnőtt öntudattal éltük meg azokat az időket.
1956 eseményei akkor is megrázóak és feledhetetlenek voltak, ha valaki nem a Corvin-közben vagy Budapest utcáin élte át őket. Mint például én magam is, aki 1956 őszén Szombathelyen, 1957 tavaszán Pannonhalmán diákoskodtam. És közben, 1957 januárjában, a pesti rokonok jóvoltából Pesten is jártam „történelmet nézni”. Magam tehát nem „csinálója”, csak „megélője” voltam a történelemnek: az élmény mégis felejthetetlen!
Ma már sok minden, ami akkor reveláció volt, közhelyesen hangzik. Mégis el kell mondani:
megrázó volt megélni a sokszor üresen kongó szabadság szó viharos valósággá válását, és azt a pillanatot, amikor egy ember-halmaz nemzetként kezd viselkedni!
Ehhez az emelkedett közérzülethez járultak hozzá a keresztény segítőkészség, áldozathozatal és könyörület mindennapos példái. Mindez a társadalomnak olyan erkölcsi tartást adott, amely a kommunista államhatalom összeomlásával egy új, igazabb és szabadabb világ felépítésének ígéretét hordozta. Ezért lehet többször is találkozni a visszaemlékezésekben azzal a „toposszal”, hogy az emberek úgy érezték, mintha a föld felett három centiméterrel jártak volna azokban a napokban…
Elsős gimnazista kisdiákként magam is valahogy így éreztem; erről akkori feljegyzéseim is tanúskodnak.
Az emelkedettség érzésébe azonban olykor a vad félelem, később pedig a megalázottság szégyenérzete is belevegyült. Felemelő volt látni a nemzeti zászló mögött vonuló, a vidéki város utcáit betöltő tömeget (a nálam három évvel idősebb zászlóvivő egy emelettel felettünk lakott!), és borzalmas volt hallani a vágtázva megjelenő orosz tankok géppuskáinak kattogását. (Idő kellett annak tudatosításához, hogy az oroszok akkor még csak a levegőbe lőttek.) Egy nappal később riadólánc szólította forradalmi gyűlésbe az egykori premontrei gimnázium tanulóit:
leváltottuk a kommunista igazgatót, és igazgatóvá választottunk egy Recsket megjárt tanárt. Átélhettünk egy történelmi szerepet: mi voltunk A NÉP,
amely Pesten ezekkel a betűkkel hagyta kézjegyét a Szabad Nép székházának oromzatán!
A magyar forradalmak dramaturgiáját követve vittük 12 pontunkat a nyomdába, és nagy rivalgással fogadtuk a kinyomtatott példányokat. És ott voltam a tömegben, amikor a megyeháza timpanonjából aláhullott az ötágú
vörös csillag – máig hallom azt a morajlást, ami kiszakadt az emberekből. És hallom azokat a lövéseket is, amelyekre november 4-e hajnalán ébredtünk: akkor
már az oroszok Szombathelyen sem a levegőbe lőttek,
hanem a szolgálatban lévő nemzetőrökre és rendőrökre, és akiket az utcán találtak.
Amíg élek, nem felejtem a család drámai tépelődését: menjünk vagy maradjunk?! És nem felejtem azt az orosz teherautót sem, amelyet az ablak sarkából láttam: platóján összekötözött kezű fiatalemberek, némelyik magyar katonaruhában…
Az új év első heteiben pedig láttam a pesti romokat: a Déli pályaudvar előtt az utcára döntött Pullman-kocsit, a Krisztina főposta leomlott tornyát, az Üllői út szétlőtt házait, amelyeknek homlokzati része az utcán hevert, de a lakások hátfalán még ott lógtak a képek és a faliszőnyegek… És 1957 februárjától már pannonhalmi diák lévén, módom volt közelről látni a korai Kádár-korszak brutalitását.
Konkrétabban azt a márciusi monstre házkutatást, amely
úgy kezdődött, hogy a „pufajkások” a Vár főbejáratára géppuskát szegeztek, és úgy végződött, hogy elvitték, agyba-főbe verték, és koholt vádakkal bebörtönözték az igazgatónkat.
A terror lehelete a háromszáz diákot is meglegyintette: a félnapos házkutatás részeként a moziterembe bezárt ifjúságot kettesével engedték ki a folyosóra, és a felemelt kezű, falnak fordított fiúkat tetőtől talpig végigmotozták…
Ötvenhatról máig nem tudok hétköznapi módon beszélni. Nemcsak dicsőséges napjai, hanem az azt követő sok szenvedés, erkölcsi hanyatlás miatt sem. De a tanúk érzelmei lassan kihunynak: 1956 mostanában készül véglegesen átköltözni a történelembe…
Nyitókép: E. Szígyártó-Zsemberi Miklós grafikája
