Két fő tényező állt a meghívás hátterében. Mindenekelőtt az, hogy miközben a szocialista országok vezetői „ideológiai fellazítást” célzó taktikai lépést sejtettek a Szentszék 1960-as évek során kibontakozó, többek között az 1964. évi szentszéki–magyar részleges megállapodás aláírásához vezető keleti politikájában, a „békés egymás mellett élés” ideológiája szellemében mégis mind nagyobb készséget mutattak a pragmatikus együttműködésre a közös érdekek jegyében. Emellett az is szerepet játszott, hogy részben a II. vatikáni zsinat tanítása és a pápai megnyilatkozások, részben pedig az Ostpolitik gyakorlata nyomán sikerült változtatni azon a képen, amely a katolikus egyházat a nyugati érdekek elkötelezett kiszolgálójaként tüntette fel. Így a Szovjetunió és szövetségesei

a Szentszék erkölcsi tekintélyével szándékoztak alátámasztani azt a kezdeményezést, amellyel a béke melletti elkötelezettségük őszinteségét

kívánták demonstrálni, és a súlyosbodó gazdasági helyzet orvoslására nyugati kapcsolataikat kiszélesíteni.

A Szentszék ugyan tisztában volt azzal, hogy a meghívás nem érdekektől mentes, mégis annak elfogadása mellett döntött, mert úgy ítélte, hogy a részvétele a nemzetközi konferencián fontos célkitűzéseinek megvalósításához biztosít lehetőséget. Azzal tudniillik, hogy teljes jogú tagként hívták meg az értekezletre, mindenekelőtt a Szentszék nemzetközi pozíciója erősödött. A részvétel ugyanis segített tisztázni a Szentszék nemzetközi jogi státusát, és eloszlatni azokat a kételyeket, amelyekkel a múltban a Szentszék diplomáciai tevékenységét szemlélték. Tekintettel a nemzetközi közösség többi jogalanyával fenntartott viszony sajátos jellegére, korábban sokan úgy vélték: a Szentszék csupán korlátozott nemzetközi jogalanyisággal rendelkezik.

Politikai szempontból a kedvező nemzetközi jogi következményeken kívül ugyancsak gyümölcsözőnek találták a részvételt a Vatikánban. Azzal, hogy a szocialista országok kormányai annak ellenére, hogy

nem álltak vele diplomáciai kapcsolatban, mégis a konferencia teljes jogú tagjának ismerték el a Szentszéket, de facto a nemzetközi jog alanyaként

fogadták el. Ezzel márpedig hallgatólagosan azt is jóváhagyták, hogy a Szentszék az egyház sajátos küldetésének megfelelően a nemzetközi politikai életben érvényesítse a katolicizmus érdekeit.

Fontos szerepet játszott továbbá a meghívás elfogadásában a II. vatikáni zsinat során kidolgozott új egyházkép és társadalmi tanítás. Különösen a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció második részének a béke védelméről és a népek közösségének erősítéséről szóló ötödik fejezete, amely kiemelkedő figyelmet szentel a nemzetközi közösség ügyének, működésének és a nemzetközi szervezetek céljának, és leszögezi:

az egyháznak „mindenképpen jelen kell lennie a nemzetek közösségében, hogy támogassa és ösztönözze az együttműködést az emberek között,

mégpedig mind hivatalos intézményei által, mind valamennyi keresztény – nem uralkodni, hanem kizárólag mindenkinek szolgálni akaró – odaadó és őszinte munkálkodása által”.

A meghívás elfogadása mellett szólt végül az, hogy a Szentszék egyetértett a konferencia célkitűzéseivel, miszerint a béke megőrzéséhez nem elegendő az erőegyensúly fenntartása. Ezen az alapon a béke ügyét nem kizárólag politikai, hanem erkölcsi és emberi dimenziójában is szemlélő Vatikán lehetőséget látott arra, hogy keleti politikájának elsődleges célkitűzését, a „vasfüggönyön” túli keresztények helyzetének javítását előmozdítsa. A Szentszék képviselőinek a cél érdekében a tárgyalások során kifejtett érvelését a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae kezdetű deklarációjában megfogalmazott, vallásszabadsággal kapcsolatos tanítása alapozta meg.

Az egyes embert és a közösséget egyaránt megillető vallásszabadságnak az emberi személy méltóságában megalapozott alapvető emberi jogként

történő definiálása lehetővé tette, hogy a szentszéki diplomaták a béke és biztonság kérdésének emberi és erkölcsi dimenziójáról valamennyi tárgyalófél által elfogadott jogi nyelvezettel szólhattak.

Így hatékonyan tudtak érvelni a „vasfüggönyön” túli katolikusok szempontjából (is) alapvető jelentőségű lelkiismereti és vallásszabadság biztosítása, valamint a béke és biztonság között fennálló szoros összefüggés mellett.

Végül a Szentszék el tudta érni, hogy az ötven évvel ezelőtt, 1975. augusztus 1-jén aláírt helsinki záróokmány „dekalógusának” hetedik, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartásáról szóló alapelve kifejezetten utaljon arra, hogy a szabadságjogok „az emberi személy méltóságából fakadnak”, megtartásuk –

a gondolat, a lelkiismeret, a vallás és a meggyőződés szabadságát is beleértve – „lényeges tényezője a békének”,

és hogy az aláíró államok a vallásgyakorlás közösségi formáinak tiszteletben tartására is kötelezettséget vállaljanak.

A Helsinkiben elfogadott dokumentum az emberi jogok filozófiai megalapozottsága tekintetében ugyan előrelépést jelentett, jogi vonatkozásban azonban nem tartalmazott lényegi újdonságot a nemzetközi szerződésekben már korábban kodifikáltakhoz képest. Sőt, azoknál alacsonyabb rangú okmány volt, amennyiben nem nemzetközi szerződés, hanem politikai kötelezettségvállalásokat tartalmazó egyezmény volt, és nem eredményezett tényleges változást a „szocialista törvényesség” gyakorlatában.

Rövid távon éppen a Szentszéket hozták nehéz helyzetbe a záróokmányban vállalt kötelezettségek. A Vatikán keleti politikája ugyanis hamarosan azzal a dilemmával találta magát szemben: ha nem támogatja a helsinki dokumentum nyomán kialakuló, alulról jövő emberi jogi mozgalmakat, azt kockáztatja, hogy nem talál kapcsolatot az újonnan színre lépő politikai erőkhöz; ha azonban nyíltan mögéjük áll, az uralkodó rezsimekhez fűződő kapcsolatai és a diplomáciai dialógus folytatásának lehetősége kerül veszélybe.

Helsinki így, miközben a zsinat meghirdetésével egy időben megkezdett új, a kommunista rendszerrel folytatott párbeszédre építő szentszéki keleti politika csúcsát jelentette, egyúttal a II. vatikáni zsinatot megelőző időszakra jellemző, hagyományos szentszéki diplomácia korlátait is felszínre hozta. Helsinkiben ugyanakkor

a vatikáni keleti politika következő,
a II. vatikáni zsinat vallásszabadságról szóló tanítására építő periódusának alapjai is feltűnnek.

Az a tény, hogy a helsinki konferencia során a Szentszék a vallásszabadság biztosítását helyezte középpontba, már a keleti blokkból érkező II. János Pál pápaságára jellemző keleti politika új hangsúlyait vetítette előre.

 

Nyitókép: Henry Kissinger amerikai külügyminiszter, Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, Gerald Ford amerikai elnök és Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter Helsinkiben (forrás: David Hume Kennerly, Public domain, Wikimedia Commons)