„Kelet-Ukrajnában, Szeverodonyeckben laktam. Egy tízemeletes házban, a negyedik szinten volt egy kis lakásom. Mivel ki sem mozdultam otthonról, észre sem vettem, hogy 2022. február 24-én kitört az orosz–ukrán háború. Abból jöttem rá, hogy sem fűtés, sem áram, sem víz nem volt. Pontosan úgy, ahogy a 2014-es orosz inváziókor. Mivel a környéken dúltak a harcok, a lakónegyedünkbe befészkelték magukat az ukrán katonák, bármelyik irányba néztem, mindenhol láttam őket. Néhányan a mi házunkban, a kilencedik emeleten voltak elszállásolva.
A tetőről lőttek az oroszokra, azok meg a közeli erdőből viszonozták. Ilyenkor összegömbölyödve feküdtem a földön, kezemet a fejemhez szorítottam,
így próbáltam óvni magamat. Nem volt tanácsos kimenni a lakásból. Egyszer azonban annyira szomjas voltam, hogy kezemben egy bögrével bekopogtam a fent lakó katonákhoz, hogy kérjek tőlük innivalót. Nem nyitottak ajtót, pedig ott voltak.
Az egész környéken rajtam kívül már mindenki elmenekült. 2022. április elején felhívott a baptista egyház önkéntese, egy bizonyos Zsenya, hogy evakuálást szerveznek, páncélautóval menekítik ki a bennrekedt embereket. Nemet mondtam. Aztán pár nap múlva
Ungvárról ismét telefonált: »Lidia Ivanovna, ha ön ma vagy holnap nem hagyja el Szeverodonyecket, akkor nem lesz többé lehetősége rá,
mert az oroszok a földdel teszik egyenlővé a várost.« Azt is mondta, április 8-án jön majd egy autó, szedjem össze a legfontosabb személyes dolgaimat és menjek le a ház elé. Gyenge fizikai állapotban voltam, görnyedve, bottal jártam. Egy kisebb táskát sem tudtam felemelni, nemhogy lemenni a negyedik emeletről, amikor a lift sem működött. Felöltözve ültem a szobában, sorsomra várva.
Szlovjanszk, Alexander Nyevszkij székesegyház – a térségben dúló harcok közepette is épségben áll (forrás: Konstantin Brizhnichenko, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)
Másnap a helyi baptista gyülekezetből hívott valaki, hogy pontosan délben érkezik egy busz összegyűjteni azokat, akik még nem hagyták el az otthonaikat. A kimentési pont címét is megadta. Ott álltam az ajtóban, reménytelennek tűnt a lépcsőzés, mire a semmiből feltűnt egy fiatalember, aki segített levinni a táskámat. Nagy nehézségek árán végül én is lebicegtem a földszintre. Ahogy kiléptem a házból, a túloldalról elkezdtek rám lőni, nem tudom, kik lehettek.
Úgy voltam vele, ha így kell meghalnom, hát legyen, de abbamaradtak a lövések.
Közben az óra ketyegett, már csak húsz percem maradt, hogy odaérjek a gyűjtőhelyre. Az utcán találkoztam egy férfival, aki egy darabig vitte a táskámat. A kereszteződésben járőröző katonákat láttam, ám hiába könyörögtem nekik, nem volt semmilyen járművük, hogy elvigyenek. Már csak tizenöt perc… Kétségbeesésemben elkezdtem olyan hangosan zokogni, hogy az egész környéken lehetett hallani.”
Menedék a tanyán
Megrendülten hallgatom a nyolcvanegy esztendős Lidia Sztek egykori szeverodonyecki pedagógus visszaemlékezését élete legszörnyűbb időszakára. Szabadszállás határában, a Strázsa Tanyán járok. Az akácossal körülvett birtokon fehéren vakító tornácos házban
missziót teljesítő szakemberek minden erőfeszítésükkel azon vannak, hogy az ott élők emberi tartását, méltóságuk visszaszerzését támogassák.
Az egészségüket nem tudják visszaadni, de a lehető legtöbbet teszik azért, hogy tartalmas legyen az életük.
A 2011-ben épült vendégházban 2012 óta fogyatékossággal élők képzésével, foglalkoztatásával, vendégfogadással foglalkoznak. Az orosz–ukrán háború kitörése óta nehezített sorsú ukrán menekülteket is befogadnak.
– Először az ukrán menekültek támogatására, másodszor pedig a tartósan, maradandóan sérült menekültek gondozására kiírt pályázaton nyertünk támogatást a Belügyminisztériumtól. Az előző projektünk célja az volt, hogy a lehető legnagyobb önállósághoz segítsük hozzá az embereket, hogy minél hamarabb a saját lábukra álljanak – mondja Németné Horváth Beáta, a Strázsa Tanya Közhasznú Szociális Szövetkezet vezetője. – A mostani programunk résztvevőinél már azt is szép eredménynek tartjuk, ha az állapotuk romlását sikerül megelőzni vagy lassítani.
A súlyos vagy halmozottan sérült emberek esetében nem reális azt várni, hogy javuljon az állapotuk, de
az életminőségük a segítségünkkel pozitívan változhat.
Ellátásuk nem menekült státuszuk függvénye, hiszen ők Ukrajnában is segítségre szorulnának. Jelenleg a támogatás jóvoltából 2027 végéig harminc személynek tudunk olyan teljes körű ápolást-gondozást nyújtani, amely nélkül létezni sem tudnának.
Mindent újra kellene kezdeni
A hetvennégy éves Larisza Tarasenko negyvenhárom esztendős, halmozottan sérült, állandó ápolásra szoruló lányával menekült a háború elől. Korábban Ukrajna keleti részén, Gorlovkában laktak, tíz éve költöztek egy másik városba, Szlovjanszkba, ahol hét évig bérelt lakásban éltek.
– Mikor döntött a menekülés mellett?
– Egy nap az utcán, a házunk közelében hét halottat láttam. Szomszédunkból egy anyuka, karján ülő kétéves gyermekével kijött megnézni, hogy mi történt, kegyetlenül lelőtték őket is. Borzasztó látvány volt, nem tudom elfelejteni. A férje túlélte, mivel ő a lakásban maradt. Nem volt kétséges már, hogy innen el kell mennünk. A fiam és a menyem nem jöhetett. A fiamat a háborús helyzet miatt nem is engedték volna ki az országból.
– Sérült gyermekével elindulni még nehezebb lehetett. Kapott valahonnan segítséget?
– Nem volt fennakadás. A kórházból üzenetet kaptam, hogy mentőautóval elvisznek bennünket Pokrovszkig, onnantól pedig vonattal jöttünk Magyarországra. A határon könnyen átjutottunk. Mérk község gondozóközpontjába kerültünk. Három évig lehettünk ott.
– Nehéz elszakadni a szülőhazájától?
– Hiányzik az otthon. A gyerekeimért is aggódom. A mérki intézmény egy parkban áll, sokat jelentett a nyugodt környezet. Az ellátással is minden rendben volt. Sokfelé vittek bennünket, például kirándulni, múzeumba, fürödni.
– A Strázsa Tanyával is elégedett?
– Aki életben maradt, annak már nem lehetnek nagy igényei. Az életnek kell örülni.
Augusztus 11-én érkeztünk ide. Rengeteg mindent kapunk, az ellátásunkra igazán nem lehet panasz. Vannak foglalkozások, programok is. Szép a környezet, jó a levegő.
Az egyetlen tárgy, amely Larisza Tarasenkót a régi életére emlékezteti
– Beszél az otthoniakkal?
– Szinte mindennap. Féltem őket.
– Mit mondanak a háborúról?
– Beletörődtek. Már nem foglalkoznak a légiriadóval
sem. Régen közölték, hogy a rakétatámadások a nap melyik szakaszában várhatók, most már ez sincs, bármikor és bárhol megtörténhet a rajtaütés. Úgysem lehet elbújni előle, sem a lakásban, sem az utcán.
– Ha vége lesz a háborúnak, azonnal visszamenne?
– Igen.
– Hogyan folytatná az életét?
– Mindent újra kellene kezdenem. Gorlovkában megsemmisült a házunk, talán a fiamék átmenetileg befogadnának. Mutatok valamit. Itt van ez a lakáskulcs. Ez az egyetlen tárgy, amit otthonról magammal hoztam, és a régi életünkre emlékeztet.
Tapinthatóvá válik a csönd a szobában.
Megmentették az életemet
Lidia néni is hozott magával kézbe vehető emléket a hazájából. Jó meleg, színes plédet, amely a menekülése során jó szolgálatot tett, és most is használja. Befejezi menekülése fájdalmas történetét.
„Megjelent a férfi, aki megígérte, hogy elvisz a kimentési pontra, de nagyon agresszív volt. Szinte betuszkolt az autójába. Ám a megadott címen nem tartózkodott senki. Közben kiderült, van még egy hely a rendőrségi épületnél, ahol szintén szervezett evakuálást végeznek. Azt mondta,
oda még elvisz, de utána látni sem akar többé.
Csakhogy ott sem volt senki. Már csak percek voltak hátra tizenkét óráig, amikorra az evakuálásra küldött busz indulását mondták. Megint zokogni kezdtem. Kilátástalannak tűnt minden. Ekkor megállt előttem valaki, aki próbált megnyugtatni, hogy jó helyen járok. Bekísért az épület udvarára, ahol összezsúfolódva várakoztak az emberek.
Egymást lökdösve, taposva nyomultak fel a buszra. Én leghátra kerültem, egymás hegyén-hátán voltunk. Valaki rám dobott két matracot, alig kaptam levegőt. Szédültem és hánytam is. Kiabáltam a sofőrnek, csináljon valamit, mert itt fogok megfulladni. Ekkor előrehozott. Bahmutig állva tettem meg az utat. Amikor megérkeztünk, két önkéntes a karjaiban vitt egy füves területre. Arra még emlékszem, hogy mellettem térdelnek és próbálnak emelgetni. Azután megszűnt körülöttem a világ. Elájultam.
Lidia Sztek: Arról a Jóisten dönt, hány évet ad még
Bevittek bennünket a baptista egyház egyik épületébe, ahol húslevest kaptunk. Napok óta nem ettem, nem ittam, s ahogy az utolsó korty is lement a torkomon, éreztem, visszatér belém az élet. Aztán
befogadott egy nagy család, ahol mind a kilenc gyerek önkénteskedett. Rajtam kívül még hat szénbányászt láttak el.
Végre megfürödhettem és vetett ágyban aludhattam. Innen Dnyipróba mentünk, majd Zolotonosába. Egyre közelebb kerültünk Kijevhez. Ekkor újra felbukkant az Ungváron tartózkodó Zsenya. Azt kérdezte, szeretnék-e Magyarországra kerülni. Hagyott időt, hogy átgondoljam. Vállaltam. Visszavittek Dnyipróba, ahol két nap után felültettek arra a vonatra, amely elhozott Csapig.
Már az indulás is problémás volt. Aki kikísért, szólt egy ismerősének, hogy segítsen felszállni a vonatra. A férfi lerakta a peronon a csomagomat és otthagyott. A sor egyre kisebb lett, én meg csak tehetetlenül álltam. Szerencsére megláttam két fiút, akik annyit tettek, hogy felvitték a táskámat a fapados utastérbe. Én pedig próbáltam felküzdeni magam a lépcsőn, de visszaestem a betonra. Végül a kalauz szólt az arra járőröző katonáknak, akik elég durva módon felrángattak a vonatra. Nagyon megütöttem magam, persze orvos nem volt. 2022. április 29-én éjszaka léptem át az ukrán–magyar határt.
Magyarországon előbb busszal Mátészalkára szállítottak bennünket. Amikor megérkeztünk a szálláshelyre, a táskámat sem volt erőm vinni. Odabenn ledőltem egy ágyra, és a kimerültségtől rögtön elaludtam. Tíz napig feküdtem a nyíregyházi kórházban, vérátömlesztést kaptam.
Megmentették az életemet. Végig velem volt az Isten, vigyázott rám és átsegített az akadályokon.
Most itt vagyok a Strázsa Tanyán és próbálok megnyugodni. Nem tudom, mit hoz a jövő. Innen nincs hova mennem. Arról a Jóisten dönt, hány évet ad még. Remélem, Magyarország befogadja majd a hamvaimat is.”
