Harminchárom európai állam, valamint az Egyesült Államok és Kanada 1975. augusztus 1-jén aláírta a Helsinki Záróóokmányt, amely öt témakörben tárgyalta az európai politikai viszonyokat.
Az európai biztonság, a gazdasági és tudományos együttműködés, az együttműködés humanitárius ügyekben,
a biztonság és együttműködés a Földközi-tenger térségében, valamint a Záróokmány aláírását követő feladatok és tennivalók volt az „öt kosár” témája.
Kapcsolataikra vonatkozóan a szerződő államok tíz elvet rögzítettek: a szuverén egyenlőség elve, a tartózkodás az erőszakkal való fenyegetéstől és az erőszak alkalmazásától, az európai határok sérthetetlensége, az államok területi integritása, a viták békés rendezésének elve, a be nem avatkozás elve, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartásának kötelezettsége, a népek önrendelkezési joga és egyenjogú státusa, az államok közötti együttműködés és a nemzetközi jogból fakadó kötelezettségek jóhiszemű teljesítése.
A megállapodás
az akkori európai status quót rögzítette, és azt tükrözte, hogy bizonyos kérdésekben a felek akarnak és tudnak is együttműködni.
Az emberi jogok napirendre vételével pedig hivatkozási alapot teremtett a kommunista elnyomás elleni társadalmi kezdeményezéseknek. Ezek a közismert tények. De a mai olvasó számára az igazi kérdés az, mi vezetett el a dokumentum aláírásáig, mit várt tőle az amerikai és mit a szovjet politikai vezetés.
Saját biztonságukért aggódva a nyugat-európai államok az 1970-es évek elején felgyorsult „enyhülési folyamat” során elsősorban a kelet- és közép-európai status quo fenntartására, a további szovjet terjeszkedés megakadályozására törekedtek. Az Egyesült Államok politikai köreiben azonban fokozatosan megérlelődött
az a stratégiai gondolat, amely szerint a Szovjetunió biztonsági igényeit és a szovjetek által uralt kelet-európai térség emberjogi problémáit össze lehet kötni,
vagyis a szovjet biztonsági igények szavatolásának feltétele lehet az emberi jogok és alapvető szabadságjogok, a gondolat-, a lelkiismereti és a vallásszabadság biztosítása Kelet- és Közép-Európa országaiban.
Az 1973-ban kezdődő tárgyalások eredményeképpen született megegyezést mindkét fél sikerként könyvelte el. A szovjetek az európai határok és a status quo nemzetközi biztosítékát látták benne, a nyugati országok és a közép-európai társadalmak pedig a lehetőséget társadalmaik demokratizálódási törekvéseinek érvényesülésére. Ebből következően a helsinki-folyamat két irányt vett, elkezdődött egy „hivatalos” államközi kapcsolatépítés, valamint létrejött egy „független” társadalmi mozgalom.
Helmut Schmidt nyugatnémet kancellár, Erich Honecker keletnémet pártfőtitkár, Gerald Ford amerikai elnök és Bruno Kreisky osztrák kancellár a szerződés aláírásán (forrás: Bundesarchiv, Bild 183-P0801-026 / Horst Sturm / CC-BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
Bátorítást adtak ugyanis a Záróokmány emberjogi vonatkozású bekezdései a kommunista diktatúra ellen küzdő számos ellenzéki kezdeményezésnek. 1976-ban megalakult a Moszkvai Helsinki Csoport, amely azt tekintette feladatának, hogy nyomon kövesse, mennyire tartja be a szovjet politikai vezetés a Záróokmányban vállalt kötelezettségeit, és hogy az aláíró országok kormányát tájékoztassa a szovjet állampolgárokat érő emberjogi sérelmekről. A csoport tagjai tényfeltáró utakra indultak és tapasztalatukon alapuló összefoglalókat készítettek a jogállamiság és az emberi jogok helyzetéről, majd ezeket a jelentéseket eljuttatták az aláíró országok moszkvai nagykövetségére, és folyamatos kapcsolatot tartottak a nemzetközi sajtó moszkvai képviselőivel. A szovjet rendőri szervek üldözték, bebörtönözték, megkínozták a csoport tagjait, míg végül 1982-ben a csoport megszüntette működését.
A kezdeményezés azonban megtette hatását, Helsinki Megfigyelőcsoport (Helsinki Watch) alakult Litvániában, Ukrajnában, Grúziában és Örményországban is. A csehszlovákiai Charta 77 egyik alapfeladatának szintén azt tekintette, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a csehszlovák kormány vállalásai és gyakorlata közötti ellentmondásra a jogállamiság és az emberi jogok terén. A lengyelországi Helsinki Bizottság aktív részese volt a munkások ellenállási mozgalmának.
Ezek a mozgalmak felkeltették a nyugati társadalmak érdeklődését Kelet- és Közép-Európa iránt, és sorra alakultak támogató Helsinki Bizottságok Ausztriában, Belgiumban, az Egyesült Államokban, Hollandiában, Kanadában, Norvégiában, Svédországban. Létrejött a civil kezdeményezések hálózata, az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetsége. E hálózat a mai napig működik, feladatának az emberi jogok érvényesülésének, illetve sérelmének nyomon követését tartja.
1989-ben jött létre a Magyar Helsinki Bizottság, elsősorban az első szabad parlamenti választás tisztességes voltának civil ellenőrzése érdekében, de a szervezet már Alapító Nyilatkozatában a menekültügyi és a fogvatartási ügyeket jelölte meg fő tevékenységi területeként.
Az államközi folyamat során a Záróokmányt elfogadó értekezletet újabbak követték (1977: Belgrád, 1980: Madrid, 1985: Budapest, Európai Kulturális Fórum, 1986–1989: Bécs), e találkozók azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A folyamatban csak a hidegháború vége hozott áttörést. 1990. november 19-én került sor a Párizsi Charta aláírására, amely
rögzítette, hogy Európa megosztottsága lezárult, a felek többé nem tekintik egymást ellenségnek.
A Charta számos intézményi változásról is rendelkezett, így kialakult a csúcstalálkozók és a Miniszteri Tanács rendszere, és 1991-ben Budapesten megalakult az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) Parlamenti Közgyűlése.
1992-ben a tagállamok döntöttek a nemzeti kisebbségi főbiztos tisztségének létrehozásáról. Helsinkiben létrejött a soros elnöki poszt és a Biztonsági és Együttműködési Fórum, amely az EBEÉ bizalom- és biztonságerősítő, konfliktus- és válságmegelőző, illetve válságkezelő, valamint békefenntartó gyakorlatának alapelveit dolgozta ki. 1992-ben Stockholmban hozták létre a főtitkári pozíciót. 1992-ben Lisszabonban az EBEÉ egyértelművé tette, hogy regionális szervezetként működik az ENSZ Alapokmányának VIII. fejezete alapján. Intézménnyé válásának befejező epizódja az Értekezlet 1994-es budapesti csúcstalálkozója volt, ugyanis ekkor jött létre az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ). Fontos szervezeti újítás volt a tagállamok EBESZ melletti állandó képviselőiből álló Állandó Tanács létrehozása.
Ma az EBESZ autonóm intézményei saját elkülönült feladatokkal, költségvetéssel és mandátummal, tehát önálló nemzetközi szereppel rendelkező szervek. Így az EBESZ bécsi székhelyű Médiaszabadság-képviselője (RFoM) a szólás- és sajtószabadság védelmét szolgálja, az EBESZ nemzeti kisebbségi főbiztosi hivatala (HCNM) hágai székhellyel a kisebbségi jogi kérdésekkel, míg a varsói székhelyű Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Irodája (ODIHR) a biztonság emberi jogi és demokráciával kapcsolatos aspektusaival foglalkozik.
Vitathatatlan
történelmi jelentősége van az EBESZ-nek az európai biztonságpolitikai és konzultációs, konfliktusmegelőző, konfliktus- és válságkezelő fórumként.
Az úgynevezett befagyott konfliktusok, a Moldovát, Georgiát, valamint a jelen helyzetben Ukrajnát érintő feszültségek esetén azonban látványosan működésképtelen a szervezetben alkalmazott konszenzusos döntéshozatal.
Az eltelt ötven év több korszakot megélt politikai dinamikája mintegy negyven évig – a kisebb-nagyobb hullámzások ellenére – az együttműködés felé irányult. Az utóbbi tíz évben azonban az európai politikában az együttműködés és bizalomépítés helyét átvette a bizalomvesztés és a konfrontálódás. Ebben a helyzetben pedig az EBESZ és a hozzá hasonló, konszenzuális együttműködésen alapuló szervezetek hatása a nemzetközi kapcsolatokra igencsak mérsékeltté válik.
Nyitókép: Gerald Ford amerikai elnök és Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár aláírja a helsinki záróokmányt (forrás: David Hume Kennerly, Public domain, Wikimedia Commons)
