János evangéliumának első fejezetében érdekes találkozásról olvashatunk beszámolót. Keresztelő Szent János tanítványai Jézus után mennek, aki észreveszi, hogy követik őt. – „Mit akartok?” Így felelnek: „Rabbi – ami annyit jelent, mint Mester –, hol laksz?” „Gyertek, nézzétek meg!” – mondja nekik. Elmennek vele, megnézik, hol lakik, s aznap nála is maradnak. A tizedik óra körül járhatott. A kettő közül, aki János szavára követte, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Reggel találkozott testvérével, Simonnal, s szólt neki:
„Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”,
s elvitte Jézushoz. (Jn 1,35–42)
Volt egy idős szerzetestársunk. Elmesélte nekünk, milyen volt, amikor Pannonhalmával, későbbi otthonával először találkozott. Édesapja kísérte. „Ott álltunk a bazilika előtt. Csodaszép volt. Éppen harangoztak. Péntek volt, délután három óra…” Ez a látszólag fölösleges megjegyzés: délután három óra – vagy: a tizedik órában – azt bizonyítja, milyen hiteles ez az elbeszélés.
Pannonhalma csodaszép volt (a szerző felvételei)
Nézzétek: az Isten Báránya! János, a keresztelő, a bemerítő volt az, aki rámutatott; – és a tanítványok Jézus nyomába szegődtek.
Mit akartok? – kérdi Jézus. A válasz megdöbbentően egyszerű: egy megszólítás és egy rövid kérdés.
A megszólítás: Rabbi – vagyis mesterüknek fogadják el őt. A kérdés pedig: Hol laksz? Aztán vele mennek, és ott töltik nála a napot.
Az egyik András, a másikat nem nevezi meg az evangélista: valószínű, hogy ő maga, János. Az esemény mélyen a szívébe ivódott: időpontot közöl, az egész a tizedik óra körül történhetett.
Velünk is megtörtént, megtörténhetett mindez. Valaki – talán szüleink, jó barátunk, egy élmény, egy olvasmány – rámutatott Jézusra: ő az, ő az Isten Báránya,
ő az élet megoldása, ő veszi el a világ bűneit, ő emel föl, ő az én megváltóm, Messiásom, akire vártam.
Talán világosan emlékszünk is a szavakra, a helyre, a napra, az órára. És nyomába szegődtünk. Megkérdezte tőlünk is: „Mit akartok”? – És a mi válaszunk sem volt több, csupán annyi: Mester… és: Hol laksz?
A lélek történéseit szavakba foglalni nem lehet. Mindenkinek megvan a saját benső története, sorsa, helye, órája.
Mindenkinek megvan a saját benső története
S ha egyszer már megkérdezte tőlem, hogy mit akarok, és válaszoltam rá – vajon a nyomában vagyok-e még? Vajon igazán elfogadtam-e őt mesteremnek, aki az életem elvesztését kívánja, hogy megtaláljam azt (Mt 16,25); aki azt kívánja, hogy vele lakjunk – vele, akinek volt úgy, hogy nem volt hova lehajtania a fejét… (Mt 8,20) Jézus tanítványainak sorsa ismétlődik bennünk a meghívásban, a tekintetek találkozásában. De ismétlődik bennünk magukban a félreértésekben is: amikor a földi hatalmat és dicsőséget vagy politikai mozgalom vezetését várjuk tőle; vagy azon civódunk, hogy melyikünk a nagyobb az Isten országában. (Lk 22,24) Vagy, hogy Kéfással vagy Apollóval tartunk. (1Kor 1,13) A magunk benső történéseit szavakba foglalni hiábavaló próbálkozás csupán, de érezzük, hogy annak,
ami ott, Keresztelő János tanítványaival történt, amikor rámutatott Jézusra, az bennünk, a mi lelkünk mélyén megismétlődik,
amikor Jézus odafordul hozzánk és megkérdi tőlünk: mit akartok?
És ismétlődik közösségeink sorsában is. András, Simon Péter testvére továbbadja a hírt: megtaláltuk a Messiást – és elvitte Pétert Jézushoz.
Ott volt Jézus mellett András a maga módján, és keresztre szögezve vállalta végül a jézusi sorsot saját életében. Ott volt Jézus mellett Andrásnak az indulatos, keménykötésű testvére, Péter, akit Jézus sziklának mondott, hogy erősítse majd hitében a testvéreit. (Lk 22,32) És vállalta Péter is a jézusi sorsot, a kereszt beteljesült az ő életében, az ő személyes sorsában is.
András, aki elsőként követte Jézust, a keresztény keleten, Péter, aki András szavára nézett Jézus szemébe, a keresztény nyugaton nyugszik. Kelet és nyugat kétezer éves keresztény története bőven tanúskodik arról, hogy
szavukra, nyomukban megszámlálhatatlan sok ember megtalálta személyes sorsában a Messiást;
hitvallók, vértanú-szentek, névtelen keresztény tanúságtevők élete tölti ki ezt a kétezer évet. Ugyanakkor ott van a testvérek közötti civódás, versengés, nemritkán viszály és gyűlölködés is közös múltunkban.
A keresztény kelet – a rilai kolostor kupolái Bulgáriában
De jó volna, ha a
keresztény Kelet és a keresztény Nyugat közösen tudna tanúságot tenni
arról, hogy megtalálta a Messiást. Őszintén, bűnbánattal meg kell vallanunk, hogy egymást féltékenyen nézve nemritkán elveszítettük Jézus mindig felénk forduló és kérdő tekintetét: Mit akartok?
A keresztény nyugat – református és katolikus templom
A civódó, lobbanékony, minket magunkat előre jelző-jelképező apostolok küldetésüket a jézusi sorssal való teljes azonosulással tudták hitelessé tenni. Részt kaptak – és vállaltak is a szenvedésből, üldöztetésből, kiszolgáltatottságból. Így szárnyalhatott végig a földön szavuk… (Vö. Róm 10,18) Nekünk, akik sokszor saját kisebb közösségeinken belül is megosztva élünk, a Jézus tekintetével való találkozás után nemcsak azt kell kérdeznünk: Hol laksz? –
Nemcsak egy napot kell vele töltenünk, hanem vele kell élnünk és halnunk.
Itt és most, Keleten és Nyugaton egyaránt. Így lehetünk egyek. És így fogja elhinni a világ, amelynek ma talán még inkább, mint valaha, Mesterre van szüksége, hogy az Atya küldte őt mindannyiunk üdvösségére, hogy őbenne békét és életet találjunk.
Nyitókép: Szent Péter apostol szobra Kafarnaumban
