A sötétben lakó nép nagy fényességet lát… (Mt 4,12–17) Botorkáló emberek vagyunk mindnyájan. Szeretnénk látók lenni. Tisztán látni. Legalább irányfényeket. Mert sokszor nem tudjuk, merre van a helyes irány. Erőfeszítéseket teszünk, de nem látjuk világosan a célt. Pedig

cél-tudatosan, cél-irányosan kellene élnünk.

A Genezáreti-tó partján találkozik Jézus Péterrel és testvérével, Andrással. Megszólítja őket: Jöjjetek utánam! (Mt 4,18–23) Péter és András kemény munkához szokott halászemberek. Siker és sikertelenség együtt jár a mesterségükkel. Hozzászoktak ahhoz, hogy újra kivessék a hálót, ha nem sikerült a halászat. Tudták, hogyan kell bánni a bárkával, az evezőkkel, a hálóval.

S tudták azt is, hogy egyedül nem jutnak semmire. Egymásra vannak utalva

a munkában. Közös a veszély, közös az erőfeszítés és közös a siker is. Egymás nélkül nem megy.

Még nem tudják, mi lesz ennek az útnak a vége (a szerző képei)

Jézus ezeket az embereket szólítja meg. És megszólít ott a parton még másik két testvért, akik apjukkal együtt halásznak. Zebedeus fiait, Jakabot és Jánost is ugyanúgy hívja. S ez a két testvér is követi őt.

Jézusból megfoghatatlan, addig még soha nem tapasztalt erő árad.

Hívó szavára ezek a kemény, kipróbált emberek otthagyják azt, ami a mesterségük. Otthagyják a hálót, és követik Jézust. Jézus pedig azt mondja nekik: Emberek halászává teszlek titeket…
Nem tudják, mit jelent ez. S nem ismerik még Jézust sem.

De megéreznek valamit a hívó szó erejéből.

Amikor Jézust követni kezdik, még nem tudják, mi lesz ennek az útnak a vége.
Még nem tudják, csak sejtik, hogy az ügy, amelynek szolgálatára elszegődnek, nem hétköznapi dolog. Jézussal együtt járják az utat, közvetlen közelről hallgatják, amint tanít. Lassan kinyílik előttük a világ. Nézzétek a mezők liliomait, az ég madarait! – mondja Jézus. Mennyei Atyátok öltözteti, táplálja őket!

Nézzétek a mezők liliomait, az ég madarait!

Meglepő eseményeknek lesznek közvetlen tanúi. Találkoznak emberekkel, akiknek megváltozott az élete. Megváltozott, mert elfogadták Jézust, akitől gyógyulást vártak. Bénák járni kezdtek, vakoknak megnyílt a szeme. Betegek meggyógyultak. Egy új világ jeleit tapasztalhatták meg.
Izajás próféta szavai válnak valósággá: „A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékának országában laknak, azoknak nagy világosság támad.” (Iz 9,1)
Ami Jézus körül történik, szokatlan, meglepő. Amiről Jézus beszél, nem világos sokak számára. Az Isten Országa: új hatalmi rend? A történet ismerős:

lelkesen követik sokan, majd királlyá akarják tenni, majd megbotránkoznak,

mert nem ragaszkodik az ősök hagyományához. Nem tartja meg a szombatot, ami pedig a hithű zsidók számára a legfontosabb parancsok közé tartozott. Szóba áll idegenekkel, olyanokkal étkezik együtt, akik nyilvános bűnösnek számítanak. Nem ítéli el a bűnöst, de határozottan elítéli a bűnt. Jelenléte, tevékenysége felszabadító: Menj, de többé ne vétkezzél! – mondja a bűnös asszonynak.
Az első tanítványok, Péter és András, János és Jakab nem tudják, hogy miért hagyták maguk mögött biztos megélhetésüket. De valamit megsejtenek abból az erőből, abból az életet adó fényességből, amely Jézusból árad. Hittel, bizalommal követik őt.

Ma is elhív az ő követésére

Sokszor és sokan föltették a kérdést: ha Jézus ma jelenne meg az emberek között, mit szólnának hozzá? Ha ma szólítana meg bárkit is, annak vajon volna-e bátorsága, hogy kövesse őt?
Jöjjetek utánam! – mondta a halászoknak. És bármennyire furcsa is sokak számára, ez a jézusi szó ma is élő, eleven valóság:

ma is megszólít, ma is elhív az ő követésére. Csak meg kell hallani. Csak venni kell a bátorságot. Csak meg kell változtatnunk az életünket.

Magunk mögött kell hagynunk megszokott dolgainkat. Észre kell vennünk a Jézusból ma is áradó, éltető erőt.
Világosan látnunk kellene, hogy a jézusi út nem azonos az intézményszervezéssel. Ez az út nem egyszerűen kultúrateremtés, iskolafenntartás vagy szociális létesítmények működtetése. Ez az út a hit útja. Meg kell hallanunk a hívó szót, és követnünk kell Őt. S ha hittel követjük, akkor ebből a hitből elkötelezett cselekvés fakad. Szolgálat.
A kereszténység nem kényelmes visszavonulás a magunk építette várakba, templomokba.

A kereszténység kihívás, kockázatvállalás,

a biztosnak látszó berendezkedés bátor elhagyása. A kereszténység személyes kapcsolat azzal az Úrral, aki vándortanítóként lépett föl a Genezáreti-tó partján, és aki fölnyitotta az első tanítványok szemét, és megnyitja ma is az Őt őszintén követni akarók szemét, hogy meglássák: az élet több, mint az eledel, több, mint a ruházkodás, ahogy a Hegyi beszédben mondotta. (Mt 6,25; Lk 12,23)

Sötétségben

A nép, amely sötétségben járt… – idézi az evangélista Izajás prófétát. A sötétségben járóknak világosság támadt. A kereszténység nem magánügy. Felelősséggel jár. Ha Jézust követem, többé nem élhetek önmagamnak. Jelenvalóvá kell tennem Isten kegyelmével

az Ő Országát: igazságosságot, békét teremtve az emberek között.

(Vö. Róm 14,17)
Mi, tudományunkra büszke emberek, úgy gondoljuk, nincs szükségünk arra a világosságra, amit Jézus személye jelent. Ő ezt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) Az apostolok meghívása óta eltelt kétezer évben minden ember, éljen bárhol is a világon, szeretne élni, szeretne fogság helyett szabadságot, sötétség helyett világosságot. Jézus ma is velünk van a világ végezetéig.

Ma is megszólít: Jöjjetek utánam!

Nem mindegy, kit követünk. Nem mindegy, kihez kötjük az életünket. Nem mindegy, hogy kit fogadunk el életünk Urának.
Hedonizmus, konzumizmus, relativizmus: ezekkel a szavakkal lehet összefoglalni, mi jellemzi a mai világot. Élvezet, fogyasztás, függetlenség: magam határozom meg, mi a jó és mi a rossz. S közben egyre átláthatatlanabbá válik körülöttünk az élet. Labirintussá válik a világ. Az önző érdekek következménye pedig a békétlenség, a pusztítás, a háború.

Labirintussá válik a világ

Joggal ér bennünket, keresztényeket kritika, amikor ahelyett, hogy elkötelezetten követnénk a jézusi hívó szót, nem törődünk a másik emberrel. Nem törődünk a körülöttünk élőkkel, csupán a magunk biztonságát keressük. Nem vagyunk hitelesen jelen az emberek között.
Ferenc pápa felszólítását meg kell szívlelnünk: „Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy Ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi Őt. Nincs olyan ok, amiért valaki azt gondolhatná, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert

senki nincs kizárva abból az örömből, melyet az Úr hozott.

(Az Evangélium öröme, 3. pont)
A meghívás, az elhívás egyúttal küldetést is jelent. Az apostoloknak mondta: Emberek halászaivá teszlek titeket! Azokat, akiket Jézus meghív, határozottan küldi, hogy tegyenek tanúságot az életről, az igaz világosságról. Erre csak akkor leszünk képesek, ha elfogadjuk Őt az életünk urának. Őt, aki a világ világossága. (Jn 8,12)