Nem panaszkodom, bár volna okom, jogom bőven, amikor körülnézek a világban. Csupán tényeket állapítok meg: boldogtalan emberek tömege hömpölyög az utcákon. Mintha nem lenne otthonuk. Eszembe jut a Kis herceg töprengése:

– De sürgős nekik – mondta a kis herceg. – Mit keresnek? – Azt maga a mozdonyvezető se tudja – mondta a váltóőr. Ellenkező irányból eldübörgött egy másik kivilágított gyorsvonat.

– Máris visszajöttek? – kérdezte a kis herceg.

– Ezek nem ugyanazok – mondta a váltóőr. – Ez egy ellenvonat.

– Nem érezték jól magukat ott, ahol voltak?

– Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van – mondta a váltóőr. (Antoine De Saint-Exupéry)

Pedig éppen ez a kihívás, ez a feladat. Hogy érezzük jól magunkat ott, ahol vagyunk.

Találjuk meg ott az értelmét az életünknek, ahová állítottak bennünket. Ne meneküljünk el mások elől. De ne meneküljünk el önmagunk elől se.

Jézus tanítványainak feladatot ad, amikor azt mondja: Ti vagytok a föld sója. (Mt 5,13–16) A só ízt ad az ételnek. Kellene, hogy legyenek emberek, akik ízt tudnak adni ennek az életnek. Ennek, amely sokszor és sokak számára keserű, íztelen. Hogy tovább játsszak a szavakkal, azt is mondhatnám, hogy ízléstelen.

Jó harminc éve már, hogy a nyilvános vagy burkolt egyház- és vallásüldözés Magyarországon megszűnt. Korábban, még a diktatúra idején, érdekes volt megfigyelni, hogyan próbálkoznak kis közösségek ízt adni közvetlen környezetüknek. Reményből és hitből éltek. S elkötelezetten vállalták a szolgálatot, ott, ahol éppen lehetőség nyílott rá.

Nem kell titokban szervezkedni (a szerző fotói)

Miután megszűnt a hatalom szorítása, szabadon megélhette mindenki vallásos meggyőződését. Nem kellett titokban szervezkedni. Voltak évek, amikor nem kevesen úgy gondolták, hogy vallásosnak lenni még a társadalmi érvényesüléshez is hozzásegít. Aztán lelohadt a lendület. Gazdasági csodára vártak az emberek, ami nem következett be úgy, ahogyan remélték. De a szabadság továbbra is megmaradt: vallásos meggyőződéséért senkit nem csuktak börtönbe. Közben itt is, ott is egyre erősödtek a kritikus hangok az egyházakkal szemben. Valamit vártak tőlük: amolyan csodadoktor szerepét szánták nekik sokan.

A társadalom betegségeit nem szüntette meg a szabadság. A nyilvánosság előtt a keresztények egyre inkább az intézményes egyház képviselőiként jelentek meg. Az egyházak pedig intézményfenntartókká váltak, ami nem kis gondot jelentett és jelent ma is. Sokan vannak, akik nem veszik észre, hogy az egyházi intézmények olyan feladatokat látnak el, amelyek a társadalom számára hasznosak, fontosak. De mintha háttérbe szorulna az egyházi közösségek,

a keresztény hívők jelenléte a társadalomban, amelyben a feladat, hogy ízt adjanak ennek a világnak. Úgy is, hogy határozottan szóljanak, kritikus hangon.

Ti vagytok a föld sója! De ha a só ízét veszti, vajon mivel fognak ízesíteni?

Szociológusok már évtizedekkel ezelőtt megállapították, hogy az úgynevezett „népegyház” már nem létezik. Átalakult a világ. Az intézményes egyház jelen van, de valamiért nem elég erős a hangja. Hirdetni Isten Igéjét, a változatlan, parlamenti szavazásoktól és pártoktól független igazságot: hivatása, prófétai kötelezettsége az egyháznak. Kötelessége az intézménynek, kötelességük a magukat kereszténynek valló híveknek egyaránt.

A „hangszennyezés” nagyon erős a világunkban. Akárcsak a fényszennyezés. Jézus nem csak azt mondja, hogy só legyünk, amely ízt ad a világnak. A világ világosságának is mondja tanítványait. Úgy kell, hogy világítson a mi világosságunk az emberek előtt, hogy életünket, cselekedeteinket látva az emberek dicsőítsék a Mennyei Atyát. 

Világosság

Hol vannak a cselekedeteink? Hol van az igazi elkötelezett életünk? Belesimulunk egy szép, új világba, és nem vesszük észre, hogy az új világrend, amely kiépülőben van, amely behálózza az egész földkerekséget, tulajdonképpen a mammon hatalma, ahol nem számít az egyes ember élete, csupán a gazdasági érdekek.

Nem vesszük észre, hogy a már letűntnek gondolt ideológiai diktatúrától, a mindenre kiterjeszkedni akaró szellemi-lelki uralomtól nem sokban különbözik

az új világrend diktatúrája, amely hangzatos, sokakat megtévesztő jogrendjével manipulálhatóvá teszi az egyes embert,

amikor mindenek fölé helyezi az egyén érdekeit, a személy úgynevezett szabadságát.

Nem szeretnék sötét jövőt festeni. Minden aggasztó jel ellenére észre kell venni, hogy vannak fiatalok, akik tudnak elkötelezetten gondolkodni, vitatkozni, cselekedni azért, hogy Krisztus ügye jelenvaló legyen Magyarországon. Kell, hogy legyenek vízióink. Feladatunk nem az, hogy elhaló struktúrákat őrizzünk, hanem hogy elkötelezetten, céltudatosan, hittel tevékenykedjünk. Lehet, hogy az egyházszervezet ebben az átalakulóban lévő európai társadalomban nem lesz mindenütt jelen. De ahol élnek hívő keresztények, ott hitelt érdemlő legyen az életük, és legyen bátran társadalomkritikus a szavuk.

Sümeg, a hegyre épült vár

Igazodási pontokra van szüksége a világnak. Hegyre épült városokra, amelyeket nem lehet elrejteni. Biztonságot adó, otthonosságot sugárzó helyekre van szükség, mint amilyenek a régi monostorok voltak. Olyan helyekre van szükség, ahol felszabadultan tudják dicsérni az Istent, ahol valóban egybegyűlnek (nem „online”, hanem a fizikai valóságban) azok, akik hisznek Jézus Krisztusban, és erőt merítenek az Úr halálának és föltámadásának titkaiból.

Szükség van papokra és szerzetesekre, akik képesek arra, hogy csendben éljenek, és képesek arra, hogy megosszák a keresőkkel az Istennel való személyes kapcsolat életet formáló élményét.

Szükség van hívő közösségekre, amelyek felelősek a környezetünkért. S felelősek az őket szolgáló lelkipásztorokért is,

nem pusztán szolgáltatóknak tekintve őket.

Nem veszítheti el az ízét a só, és nem rejthetjük véka alá a világosságot. Nem állhatunk be egy olyan világméretű versenybe, ahol az embereknek – a „fogyasztóknak” – bármi áron való a megnyerése a legfőbb cél.

Nem rejthetjük véka alá

Úgy kell jelen lennünk ebben a világban, hogy bizonyságot teszünk: lehet boldogan élni úgy is, hogy nem sodródunk el a felgyorsult világgal. Nem szabad elcsüggednünk, amikor azt látjuk, hogy szám szerint fogyunk. Sokkal nagyobb tudatossággal kellene arra törekednünk, hogy semmiképpen se hagyjuk el kincseinket, hagyományainkat, gyökereinket. És van még egy nagyon fontos feladatunk:

a szigeteket, ahol elevenen él a kereszténység, össze kell kötnünk, hogy egymást erősítő közösséggé váljunk.

Hegyre épült városként, tekintetünket fölemelve az égre, képesek leszünk elviselni a viharokat, a támadásokat. Ha hiteles az életünk, amelyből nem hiányozhat a kritikus hang sem ennek a világnak embertelenségeivel szemben, akkor képesek leszünk világítani. Hogy lássák az emberek, merre van az irány, az út, amely az életre vezet.