Majd kiböjtöljük, szoktuk mondani, ha valamit szeretnénk elérni. – Meglesz ennek még a böjtje! – ha valamiben túlságosan is dúskálunk. Böjtös idők járnak, hallottam nemegyszer.
Arról, hogy mi a böjt, ki így, ki úgy gondolkodik. Vannak, akik szükségesnek tartják, hogy ne boruljon föl a biológiai egyensúlyunk. Mások a szépséget remélik visszanyerni, ha böjtölnek. Fogyókúrát tartanak…
Egyszer fiatalokkal beszélgetve a jövőkép volt a téma. Föltettem a kérdést:
vajon képes-e az ember arra, hogy valamit megtegyen vagy ne tegyen meg most, hogy majd valami jó, valami, ami számára fontos, bekövetkezzen.
Kis hallgatás után egy leány megszólalt: Igen – fogyózik!
Igaza van: itt és most elképzeli, hogy ha nem eszi meg a második szelet tortát, akkor majd milyen szép lesz, mert nem fog elhízni. Vagy sült szalonnából is elég lehet kevesebb.
... elég lehet kevesebb (a szerző fotói)
Aki fogyózik, annak van jövőképe. Lényeges a különbség az ember és az állat között. Az állatnak nincs jövőképe. A sonka nem a hízó jövőképe, hanem az emberé… Az állat nem tud jól vagy rosszul viselkedni: ahogyan az ösztönei diktálják, úgy él. Nem tud lesüllyedni maga alá, de nem képes arra sem, hogy
meghaladja önmagát. Erre az ember képes. Választani tud jó és rossz között.
Képes arra, hogy kiszakítsa magát az ösztönök és az ingerek által lehatárolt mezőből.
Mennyi minden körülvesz bennünket, és kínálja magát: itt vagyok, szerezz meg! S az ember olyan könnyen belebonyolódik az őt körülvevő világba. Tele van kísértéssel ez a világ. Ha nem is ezekkel a szavakkal, de sokféle módon találkozunk a kísértéssel: ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem.
Mielőtt Jézus meghirdetné az Isten Országát, az igazi, új világrendet, amelyben igazságosság, béke és öröm uralkodik, a pusztaságban, a magányban, negyvennapos – elég hosszú idő –
böjtben szembenéz a kísértővel. Jézus, aki közösséget vállal minden emberrel,
emberségében ugyanúgy találkozik a kísértéssel, mint bárki más. Az evangéliumok egyik kiemelten fontos szakasza Jézus megkísértésének elbeszélése. (Mt 4,1–11)
Pusztaságban
Az evangélista összefoglalja, megírja, megszerkeszti, így adja tovább a nagyon fontos üzenetet: nem szabad abszolutizálni azt, ami relatív, és nem szabad relativizálni azt, ami abszolút. Nem minden a kenyér: Isten igéje kell, hogy táplálja az embert. Nem minden a hatalom, a birtoklás: ez mind a tiéd lesz, ha leborulva imádsz engem, mondja a kísértő…
Kezemben az okostelefon. Elképesztő mennyiségben és minőségben kínálja a gazdagságot, az érvényesülést, a birtoklást, a szépséget, az egészséget… Ezt mind neked adom, ha…
Új világrend van kialakulóban. Olyan világrend, amelyben egyre jobban érvényesül a kísértő hatalma.
Ahol az emberek – kábultan a pillanatnyi gyönyöröktől, a birtoklás boldogságától, az érvényesülés vágyától – hagyják, hogy behálózza őket egy kevesek meggazdagodását szolgáló technikai, technológiai robbanás, amit sokan „fejlődésnek” neveznek. De ott van állandóan a kérdés: vajon emberibb lett-e ezáltal a világ? Vajon kevesebben élnek-e megalázó, emberhez méltatlan nyomorúságban?
Mindezt neked adom...
Vajon a fejlődés azt jelenti, hogy ezáltal az emberiség eddig nyomorgó része egészségesebb életkörülményekhez jutott?
Vajon a „fejlődés” azt eredményezi-e, hogy megszűnjön a háborúskodás a világban,
és ne gyilkolják tovább egymást vélt vagy valós érdekek miatt az emberek?
A pusztában, ahol a puszta köveken és esetleg néhány satnya, száraz kórón kívül nincs semmi, amihez mérhetném magam, könnyen összezavarodik az ember. Nincs útjelző, de út sincsen. Csak a fölöttem lévő csillagok meg a Nap és a Hold járása, a nem ember alkotta világ rendje az, amihez igazíthatom a járásomat.
Ki kellene szakadnunk ennek az ember alkotta világnak a vonzásából, ahol a legfőbb érték szinte mindenki számára a pénz, a hatalom. Akár elfogadom, akár nem, a valóság az, hogy porból lettünk és
visszatérünk a porba. Nem viszünk magunkkal se pénzt, se tekintélyt, se hatalmat.
Ez a számunkra kiszabott idő lehetőség arra, hogy emberi módon éljünk, úgy, hogy mindennap meghozzuk a döntést, és a csillagok járásához igazodva próbálunk élni. Úgy, hogy a csillagokat sem imádjuk. Nem a pillanatnyi érdekek szerint megyünk jobbra vagy balra, hanem figyelünk a belső hangra, lelkiismeretünkre, amely megszólal minden cselekedetünk előtt.
Bár por és hamu vagyok...
A keresztény ember az évről évre visszatérő ünnepekre készül. A mögöttem lévő idő tapasztalataival megedződve, kudarcaimon okulva, az ajándékba kapott tiszta örömök által megerősödve várom az ünnepet. Bár por és hamu vagyok, mégis az életre készülök. Arra
az életre, amelyet Jézus tár föl számunkra, aki a pusztában hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett.
Készülök arra az életre, amely már itt megkezdődött mindannyiunk számára, ha nem engedjük, hogy elsodorjon bennünket ennek az érdekközpontú világnak számtalan kísértése.
... mégis az életre készülök
Szent Benedek a szerzetesei számára írt Regulában külön fejezetet szentel a nagyböjtnek. A fegyelem ideje ez. Az elkötelezettségnek, az Istennel való kapcsolat elmélyítésének az ideje. A több imádságé. Az ételben-italban való megtartóztatásé. De nem öncélú ez az időszak, nem öncélú a böjt, a nagyobb fegyelem:
minderre azért van szükség, hogy „a Lélek örömével várják a szent Húsvétot”.
Várni. Előre tekinteni. Hittel várni a jövőt. Az Isten Országát. Amelynek mindannyian munkálói és hirdetői lehetünk, ha nem tévesztjük össze a lényegtelent a lényegessel, az ideig-óráig tartót a soha el nem múlóval. Itt van most a kellő idő. Itt van az üdvösség napja. És itt van a lehetőség, hogy felismerjük: egyedül az Isten az Úr. Ha önmagunk végességét, por és hamu létünket képesek vagyunk az Isten előtt megvallani, emberségünkben is megerősödünk, és tiszta szívvel várhatjuk mindannyian a nagy Húsvétot, életünk beteljesedését Őnála.
