Lajtos Nóra nagy elődökre utaló, félig komoly, patetikus, félig önironikus verse a poétai hivatás sajátos megközelítése – a magyar költészet napja apropóján.

Illyés Gyula írta a száz éve született pécselyi költő első kötetét ajánlva: ,,...olvassák el őket, egybevetve a legtöbbet emlegetettek termésével, s bólintsanak, mint én, örömmel: buzdító versenytárs." Verseivel emlékezünk rá.

Sünök, patkányok. Életük darabkái a költőnő verseiben legalább annyira szólnak rólunk, emberekről, mint róluk, mély empátiával, bár egyfajta, elsőre ridegnek tűnő objektivitással, ami egyszerre alkalmat ad a nagyobb rálátásra, és fura mód közelebb is hozza kicsiny társainkat ebben a Földi életben.

Napjainkban keveset emlegetett és kevesek által ismert költőnk Kolgyári Császár Ferenc (1807–1858), a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja, aki jogtudós, író, műfordító is volt. Így búcsúztatta az óévet 1855-ben.

A soproni költő három versében három embert idéz meg, Padre Piót, saját édesapját és Márai Sándort, érzékletes képekkel, lírai személyességgel. 

A fiatal költőnő verseiben a költészet gazdagságának megtapasztalása érződik, különösen a neoavantgárdé. Épp ezért nem érzi úgy, hogy lenne költői előképe, saját hangját keresi, egyetérteni vagy megmutatni a másik oldalt.

Kalitkányi térben és madárcsőrnyi időben – amely mégis néha tűrhetetlenül tágas – énekli meg a költőnő az egyszer voltot, a hiányt.

A délvidéki származású szerző versében a lét elúszik, az ember mégis statikus állapotban szemlél és gondolkodik. Megáll avagy épp táborozik vagy a salátája felett töpreng.