Emlékei aligha lehettek, hiszen alig egyéves volt, amikor a család kényszerűen elhagyta a fehérvárcsurgói birtokot, ám felnőttként, feleségével hazalátogatva Károlyi György grófnak mégis pontos képe volt az egykori kastélyról és elrendezéséről.

Régi, kínos történet. Hol hatalmas vihart kavar, hol szunnyadni látszik, már-már csöndes feledésbe merül. De szomorú mementója ott meredezik a Síp utcában és a Dohány utcában, az egykori átjáróház udvarában, közvetlenül a zsinagóga szomszédságában.

Megőrzés, védelem, jó karbantartás, fenntartás, méltó használat – az épített örökség újra és újra fölvethető, hagyományosan megoldásra váró feladata. A Magyar Tudományos Akadémia Műemléki Munkacsoportja a napokban hozta nyilvánosságra állásfoglalását.

A Műcsarnok után európai utazásra készülő tárlaton hatalmas, forgatható könyvoldalakon elevenedtek meg Antal Csaba színpadképei, látványtervei. Nincs kronológia, első és utolsó lap, bárhol kezdhető, folytatható, s nem ér véget kilépve a múzeumi térből.

Jó néhány éve, talán utolsó alkalommal lépett fel Máthé Erzsi a Katona József Színház színpadára, már túl volt azon a pillanaton, amikor kimondta, eddig tartott a pálya, befejezte, eleget játszott, a hatvanöt esztendőre ne jöjjön újabb színházi évad.

A műemlékek megújulásunk energiahordozói gondolata köré csoportosulnak idén a Műemléki Világnapot kísérő konferencia előadásai. A ma délutáni tudományos programot megelőzte az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága díjainak, elismeréseinek ünnepélyes átadása.

Gondoljunk egy festményre! A másolat, bármily jó, nem olyan értékes, mint az eredeti, mert az magában hordja történetét. Akár az épületek – teszi szemléletessé érvelését Káldi Gyula építész. Pályájáról, a műemlékvédelem múltjáról, jelenéről beszélgetünk.

Szépség, riadt tekintetek – a Herkulesfürdői emlékben, groteszk, se együtt, se külön aktorok a Ripacsokban, tragikus burleszk a pályán a Régi idők focijában, az 1945 fekete-fehérjei... a március 30-án, nyolcvanhárom évesen elhunyt Ragályi Elemért idézik.

A műemlékes világ sok évtizedes kérdése, mi történik a kiszolgált, bezárt gyárakkal, az elhagyott, pusztulásra ítélt gyártelepekkel, az üresen tátongó hatalmas üzemcsarnokokkal. S mi lesz elhanyagolt környezetükkel, végleg kiíródnak a városok históriájából?

Miközben gőzerővel épülnek országszerte a középkori várak hamis illúziói, Budán a XIX. század végi és XX. eleji paloták a maguk idejében is vitatott méretű és építészeti értékű betonmásai, egyre-másra tűnnek el a múlt század utolsó harmadának stílusteremtő házai.

Gondoljunk egy festményre! A másolat, bármily jól sikerül, sohasem olyan értékes, mint az eredeti, mert az magában hordja történetét, korát, múltját. Így van az épületeknél is – teszi szemléletessé érvelését Káldi Gyula építész, akivel pályájáról, a műemlékvédelem múltjáról és jelenéről beszélgetünk.

Aligha lehet tudathasadás nélküli örömmel fogadni a hírt, hogy a miskolci Herman Ottó Múzeum Papszer utcai épülete és a budapesti Memento Park az előválogatásban felkerült Európa tizenegy legveszélyeztetettebb örökségi helyszínének listájára.