Spiró György „színház a színházban” játéka, Az imposztor, amelyben Bogusławski nagy szerepét, amelyet addig sohasem formálhatott meg, Tartuffe-öt játssza, s közben Molière és a színház, a színészet lényegére okítja a vilnaiakat, s megmutatja, mi a különbség az igazi színjátszás és az üres ripacskodás között. Egy esztendeje sincs annak, hogy Benedek Miklós – egyik utolsó, ha nem legutolsó nagy szerepeként – a József Attila Színház és a rendező Bagó Bertalan hívó szavára megmutatta magát Bogusławskiként. Szívszorító volt, ahogy fáradtan betoppant az izgatottan várakozók, a kiléte felől találgatók közé, hogy azután lehengerlő humorral és kifogyhatatlan iróniával, zabolázhatatlan kedvvel mutassa meg, mit jelent színésznek lenni, mit jelent a magával ragadó tehetség, mit a színpadi tudás és ismeret, hogyan változik meg az igazi színész egy másodperc töredéke alatt, ha játszani kezd. Ha nemcsak szerepet formál, ha értelmet ad a játéknak, hogy vonja bűvkörébe társait, közönségét. S aztán a nagy csíny, hogy tűnik el, hogy válik köddé, mint, aki ott sem volt… Félelemmel vegyes remény kísérte Benedek jelenlétét Az imposztorban. Színpadra állt, bár korábban azt mondta, a családi tragédia után erre már aligha képes. S mégis, úgy tetszett, a dráma, a betegség fölött győzedelmeskedni tud a színház, a színészi elszántság. Aztán jött a hír, alig tíz előadás után abba kellett hagyni. Nem bírta erővel.

Több mint öt évtizedes pályára tette föl a koronát Bogusławski megformálása. Egy pályáét, amelynek első állomása a Ki mit tud? volt. A Reneszánsz együttes három parodistája, Benedek Miklós, Vallai Péter és Dévényi Tibor vitte el a pálmát. Benedek és Vallai együtt kezdték a főiskolát, Szinetár Miklós osztályában végeztek, Benedek a Nemzetibe szerződött, Vallai útja a Tháliába vezetett. Benedek Miklós tizennégy évet töltött a Nemzetiben, s olyan nagyoktól tanult, mint Major Tamás, Gobbi Hilda, Őze Lajos, Agárdy Gábor. Akkortájt csatározott Major Tamás és Marton Endre, a színészek is megosztottak voltak, Benedek nem csatlakozott egyik táborhoz sem, háttérben maradt, mint egész életében. Szerepeket inkább Majortól kapott, figyelt rá akkor is, utóbb is. Nem hagyta ott a Nemzetit, nem ment el Kaposvárra Zsámbéki hívó szavára, sem a Vígszínházba, amikor Várkonyi hívta. Hogy jól tette-e, erre ma már nincs válasz. Bár színészi útja azt mutatta, helye lett volna Várkonyi Vígszínházában. Kevesen akadtak, akadnak, akik úgy értik a legjobb értelemben vett polgári színjátszás hangulatát, stílusát, Szomory Dezsőt, Szép Ernőt és mindenekfölött Molnár Ferencet. Mesterműveinek eleganciáját, bájában is kegyetlen, keserédesen kacagtató, megrendítően ironikus világát, mint ő. Akik december 13-án még látták – most már tudjuk, utoljára – a Vígszínház Játék a kastély előadásában az író, Turai szerepében, tanúsíthatják ezt.

Aztán jöttek a változások, a Nemzeti színházszakadása, s Benedek Miklós természetesen a „két Gáborral” – Székellyel és Zsámbékival – a Katona József Színház alapítói között volt. Jó és fontos esztendők következtek. Székely Gábor rendezésében Füst Milán Catullusában Metellust játszotta, különleges feszültséggel, drámai erővel. A Katonáról még jóval később is, amikor már színházat cserélt, „etalonként” beszélt. Arról szólt egy interjúban, hogy a Katona „örök élményt, tapasztalatot jelentett. A munkamódszer, a hozzáállás, az előadások színvonala. Arról beszélt, hogy a Katonában tanult meg próbálni, ott értette meg, hogy a próba talán fontosabb, mint maga az előadás, hogy miként kell egy színdarabhoz nyúlni, belelátni egy igazi mű mélységeibe.” Már ott, akkor nyilvánvaló volt, fanyar humora, a groteszk iránti érzékenysége éppoly erős, mint különleges stílusérzéke, fegyelmezettsége.

Mégis eljött a pillanat, amikor úgy érezte, tovább kell lépnie. Schwajda György hívta a Nemzetibe, Prosperót játszotta A viharban. Az ő szerepe volt, ám rossz pillanatban érkezett, a színház körüli politikai csatározás nem kedvezett, olyanok fordultak el tőle – csak azért, mert a Nemzeti új épületében lépett föl –, akik máskor rajongásig szerették. De megint változtak az idők, jöttek jobb pillanatok is Jordán Tamás igazgatása alatt, hogy aztán egy újabb pofon: Alföldi Róbert nem kötött vele szerződést. Magyarázat nemigen volt. Ahogy arra sem, hogy a Színművészeti Egyetem 2007-ben tizenöt sikeres év után nem tartott tovább igényt a munkájára.

De játszott és rendezett tovább, ám a keserűség már nem hagyta el. Mondták, Tibor fia halála után elefántcsonttoronyban élt. És ez csak részben volt igaz, hiszen, aki ismerte, tudta jól, mindig megvolt benne a visszahúzódás, a magányos lovag gesztusa – bár szép családban élt, sosem volt magányos –, s fájdalmán legalább színpadra lépései erejéig úrrá lett. Így jött el a pillanat, amikor Balázsovits Lajos örökébe lépve a Nemzet Színésze lett. Csak néhány hónapig élvezhette a kitüntető rangot, életének hetvennyolcadik évében örökre búcsút mondott a földi világnak.

Már nem veheti kézbe márciusban megjelenő, Maradok tisztelettel, Benedek Miklós című önéletrajzi kötetét. S mi, akik majd olvassuk, alighanem sokat tanulhatunk belőle színházról, színészetről, életről, emberségről.

Nyitókép: A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes, kiváló művész Benedek Miklós a Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának tagja
Fotó: MTI/Czimbal Gyula