Akadnak még, akik emlékeznek a második világháború pusztította pesti Duna-partra a Lánchíd és az Erzsébet híd között, a kiégett palotákra, a hajdani eleganciájukat csak nyomokban sejtető, szétlőtt homlokzatokra. Talán csak a Thonet-házat nem érte találat, s a szállodák közül csupán a Bristol, utóbb a Duna fogadhatott vendégeket 1960-ig. A pusztítást követő bontások után a méltatlan állapotot a hatvanas évek végétől a nagy szállodaépítési program igyekezett, ma már sokak által vitathatónak vélt módon megoldani. Elsőként épült föl a Duna Intercontinental. Akik régi képeket nézegetnek, a Fortepan gyűjteményében rábukkanhatnak a magasodó épület fotójára, tövében az épp robbantásra ítélt Duna Szállóval. 1969-et írtunk, s szilveszterre megnyitott a Duna-part új ékköve, amely meghozta a kiemelkedő ismertséget a Lakóterv akkor már Ybl-díjas építészének, aki harmincegy évesen a dunaújvárosi Garzonház tervezéséért kapta meg az építészeti elismerést. Azért a lakóépületért, amely úgy zárta le architektúrájával a Vasmű utat, hogy mintegy kapuja lett a mögötte elterülő városnegyednek. De hát a maga súlyosan a látképre nehezedő tömbjével az Intercontinental mégis más volt. Más azzal együtt, hogy az építész sosem titkolta, nem egészen úgy alakult a ház sorsa, ahogyan eredetileg elgondolta. Tavaly arról beszélt, épp egy közeli, másik modernista szálloda homlokzatának vihart kavart átalakításakor, hogy bár büszke az Apáczai Csere János utca oldal minimalista homlokzatára, az álma két kisebb, alacsonyabb, íves épület volt, ám ennek sem az építtető, sem az építők nem örültek, az építtetők magasabb épületet akartak, az építők nem voltak hajlandók kizsaluzni a hajlított formát. S a fiatal építésszel szemben az ő szavuk döntött. Ma már csak sejteni lehet, hogyan alakult volna a Duna-part képi megjelenése, ha akkor mégis Finta szava az utolsó.

Finta József a Lakóterv műtermében 1976-ban
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

 

Nem így történt. Viszont ami pályáján azután következett, az egyenes vonalú, tiszta és letisztult folytatásnak tekinthető. Pedig egyszer azt mondta, hogy szívének egyik legkedvesebb épülete a salgótarjáni Pécskő Áruház, amelyet akkor épített, amikor még hitte, hogy a Bauhausból, Alvar Aalto építészetéből kinövő emberléptékű, emberközpontú, praktikus épületekkel kellene benépesíteni a városokat. De változott a világ, változtak az igények, Finta József is változott, abból azonban egy pillanatra sem engedett, amit mestereitől, egyetemi éveiből és a lakóterves esztendőkből hozott magával, miszerint az építészetnek túl kell lépnie az elmúlt időn, s meg kell teremtenie a maga kora kiemelkedő alkotásait. Mesterei között Csonka Pált, Rados Jenőt, Weichinger Károlyt, Pogány Frigyest, Bardon Alfrédet emlegette, és sohasem feledte, hogy diplomavédésénél ott volt Fekete Ede, a Lakóterv akkori igazgatója, és az építész, idősebb Janáky István. Fekete azonnal a tervező vállalathoz hívta, Janáky pedig minden gyakorlat nélkül a Mesteriskolába. A Lakótervben Zilahy István műtermében kezdett, s ahogy mondta, mesteriskolás társai – Szekeres József, Lőrincz József, Magyar Géza – pedig kitanították a mesterségre.

Finta hitt abban és épületeivel, megvalósult és meg nem valósult terveivel (mert ilyen is akadt szép számmal) minduntalan hirdette, hogy a mainak van helye a városépítészetben, a régi helyébe lépő új dicsőségét emelte ki, hivatkozva a klasszicista Pest helyére lépő eklektikusra. S hogy ő az eklektikus helyére is épített volna? Talán.

Ami bizonyos, a történeti városképbe épült házai – a Bajcsy-Zsilinszky út Andrássy út és József Attila utca találkozásánál emelt ívelt irodaház, a Szabadság téren a Bank Center – többségükben illeszkednek környezetükhöz. S ami a historikus városrészeken kívül van – a Rendőrpalotától a Novotelig és a hozzá csatlakozó Kongresszusi Központig, a Szabó Tamással együtt tervezett oktatási épület és a hatszáz fős kollégium a Ludovika campusába kétségtelenül a modernista szemlélet alakulását, meghaladását hirdeti.

Azon nem ritka építészek közül való volt, aki beszélgetés közben is sokszor rajzolt, ahogy magyarázott, már gyors vonásokkal mutatta is, mire gondol. Ám rajzkészsége és a képi láttatás iránti kedve több volt ennél. Ahogy rajzban mesélt szülőhelyéről, Erdélyről, Kalotaszegről, Bikalról és a körösfői házról, vagy épp álmairól a Duna-parti teraszokról, a Citadellára kulturális központról és szállodáról, Budapest „szeméről” a Margit hídon, máskor Velencéről, Rómáról, Firenzéről, az inkább szenvedélyről tanúskodott, s egyszerre mutatta az építész és a grafikusművész (aki nem mellesleg verselt is) különleges és egyedi, szubjektív, néhol már-már önironikus világlátását.

S most, amikor Finta József, a Nemzet Művésze, Budapest, Salgótarján és Belváros-Lipótváros díszpolgára, a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az Amerikai Építészeti Intézet tiszteletbeli tagja, Kossuth-, Ybl Miklós-, Steindl Imre- és Prima Primissa-díjas, Köztársasági Elnöki Aranyérmes építész, a Magyar Érdemrend középkeresztjének kitüntetettje, életének nyolcvankilencedik évében örökre búcsút mondott a földi világnak, az utókorra hagyta szellemiségét, építészetét és művészetét. Méltón kell bánni vele.