Rejtélyes kráterek tátonganak a Pest vármegyei Apaj határában. Mivel a krónikák nem jegyezték fel, honnan erednek ezek a mély tájsebek, egyelőre csak feltételezések vannak a keletkezésükről. Lassan tíz éve kutatja a felső-kiskunsági pusztában tapasztalható jelenséget egy fiatal ökológusokból álló csapat, merthogy

a kerek mélyedések tavacskáiban hihetetlenül gazdag az ökoszisztéma, s olyan fajokat is azonosítottak, melyek mifelénk csak ritkán fordulnak elő.

A Kiskunsági Nemzeti Park és az UNESCO Bioszféra-rezervátum területén – ahol régebben rizsföldek is voltak – fellelt száztizenkét bombatölcsér felderítése során egy 1950-ben készült légifelvételt találtak a területről, amelyen már láthatók a kráterek, vagyis azok nagy valószínűséggel a második világháború alatt kerültek oda. Ezt erősíti az a tény is, hogy a közeli kiskunlacházi laktanya és repülőtér akkor német kézen volt, s heves bombatámadások célpontja lehetett.

A teória szerint az amerikaiak fel is akarták robbantani az objektumot, de amikor a gyakorlatlan pilóták szembesültek annak erős légvédelmi rendszerével, inkább a néhány kilométerre eső füves térségre eresztették ki ejtőlőszereiket. Magyarországon másutt, például a hajdani karcagi szovjet lőtér mellett is több mint ötezer bombatölcsért számoltak össze, ám ezek egy részét az elmúlt években elvégzett gyeprekonstrukció során betemették.

Vad Csaba, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, a Plankton-ökológiai Kutatócsoport vezetője (fotó: Horváth Zsófia)

 

Kitekintve a nagyvilágra, a második világháború egyik legfontosabb eseménye, a normandiai partraszállás helyszínén ugyancsak rejtőznek bombatölcsérek, melyek talán ökológiai szempontból is tartogathatnak meglepetéseket. A Belgiumban, a Lommel természetvédelmi területén található mintegy száz krátertónál pedig már kutatásokat is végeztek. Ausztriában, az osztrák–magyar határtól nem messze, a Fertő mellett szintén megfigyelhetők világháborús mélyedések. Mindenképpen érdekes helyzet az ökológus számára, hogy munkája során történelmi eseményekhez kötődő területekkel találkozik. Napjainkban a tudomány egészére jellemző, hogy egyre szélesebbre nyílik a kapu, s a közösségi tudomány (citizen science) jegyében bizonyos feladatok elvégzésére már bevonják a laikusokat, például önkénteseket, diákokat, helyi lakosokat is.

Az Alföld egyik legnagyobb szikes pusztája a felső-kiskunsági puszta – mondja Vad Csaba, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, a Plankton-ökológiai Kutatócsoport vezetője. – Az apaji határban történt bombázások okozta tölcséreket a talajvíz töltötte fel, és mivel szikes területen vannak, jelentős a sótartalmuk, méghozzá térben és időben változó mennyiségben. A mély medrek vize sokszor sósabb, mint a kevésbé mélyeké. A kettő között tavanként különböző fokozatok mérhetők, amelyeket az évszakok és az időjárási viszonyok is befolyásolhatnak, viszont az egyes krátertavak sótartalma egymáshoz képest viszonylag állandó. Megfigyeléseink szerint aszályos évben többségük kiszáradhat.

Az Alföld egyik legnagyobb szikes pusztáján – Miklapuszta júliusban (fotó: Kiskunsági Nemzeti Park)

 

Már az eddigi információk alapján is kitűnik, mennyire másként „viselkednek” az apaji bombatavak, mint az egyéb természetes állóvizek. Ökológus szemmel nézve fantasztikusan gazdag élőhelyekről van szó, melyek egymással nincsenek fizikai összeköttetésben. A második világháború óta eltelt évtizedek alatt eredeti állapotuk nagymértékben megváltozott, a természet részévé váltak. A száztizenkét krátertó morfológiája hasonló, kör alakú, három-tizenkét méter átmérőjű, viszont környezeti tulajdonsága – egyebek között a só- és tápanyagtartalom, növényzeti borítás tekintetében – különböző.

Azt az ötvennégyet vették górcső alá, amelyekben hosszabban megmarad a víz. A kiemelkedő peremmel szegélyezett tavacskák nyolcszáz méteres körzetben helyezkednek el, ami lehetővé teszi annak vizsgálatát, hogyan működik az adott térben lévő élőhelyhálózat. A középen találhatók fajgazdagsága annak következtében nagyobb lehet, hogy

egyes planktonikus szervezetek, például a tócsarákok a szél útján vándorolhatnak a tavak között,

és nagyobb eséllyel kerülnek bele olyan tavakba, amelyeket több másik vesz körül. Ezek közül a számukra legmegfelelőbb élőhelyeken tudnak fennmaradni, és bármilyen kedvezőtlen fordulat esetén itt nagyobb eséllyel vissza is tudnak térni korábbi életterükbe.

A krátertavak Apaj határában a természet részévé váltak (fotó: Vad Csaba)

 

Hogyan képzeljük el az élőlények mozgását a tájban? – ismétli meg kérdésemet riportalanyom. – A másfél-két centis tócsarák csak vízben képes megélni, ellenben a petéi nagyon szívósak, kiszáradt talajban is évekig életképesek maradnak. Ha a szél felkapja őket, vagy a madarak elviszik, távolabb juthatnak eredeti helyüktől, és később az esős, melegebb időnek köszönhetően felébrednek Csipkerózsika-álmukból. A nagyobb, szárnyas fajok, szitakötők, vízipoloskák, árvaszúnyogok könnyebben átrepülnek egyik tóból a másikba, függetlenül attól, hogy azok milyen távolságban vannak egymástól.

Legelső kutatásaink során a terület természetvédelmi jelentőségét és biológiai sokféleségét (biodiverzitását) vizsgáltuk, de már akkor rájöttünk, hogy

a bombatölcsérek élőhelyhálózatként működnek, s az egyes tavak élővilágának megértéséhez az egész hálózat vizsgálata is szükséges.

Eddig kétszázhetvennégy fajt azonosítottunk: kilenc gerincest, nyolcvan kovaalgát, hetvennégy zooplankton fajt, száztizenegy makrogerinctelent. A kiszáradó kisvizek különleges lakói a dinoszauruszok kora óta külsőleg keveset változó tócsarákok képviselői között volt, amelyik csak a Kárpát-medencében fordul elő, egy másikat pedig az elmúlt huszonöt év alatt hazánkban is csak kétszer regisztrálták.

Eddig kétszázhetvennégy fajt azonosítottak (fotó: Horváth Zsófia)

 

Találtunk olyan kovaalgát, melyet a chilei sós tavakban fedeztek fel, de elképzelhető, hogy több helyen is felbukkan a világban, csak még nem került a kutatók látókörébe. Az apaji krátertavaknál az említetteken kívül több ritka vagy veszélyeztetett élőlény feltűnik, például a dunai tarajosgőte, a mocsári teknős és megannyi békafaj.

Vad Csaba az utóbbi években számos izgalmas kutatást vezetett. Ezek egyike a sótartalomhoz való evolúciós alkalmazkodás kérdésköre. Az időszakos vizek rákfaja, a nagy vízibolha (Daphnia magna) esetében laboratóriumi kísérletek sorozatával sikerült igazolni, hogy a nagyobb sótartalmú vizekből származó populációk nagyobb sótoleranciával rendelkeznek. Ennek azért is van jelentősége, mert

világméretű tendencia – és hazánkban is érzékelhető – az édesvizek sósodása,

amihez történetesen a vízibolha egy bizonyos határpontig gyorsan képes alkalmazkodni.

Vizsgálják a krátertavak élőhelyeinek evolúciós alkalmazkodását (fotó: Horváth Zsófia)

 

Egy másik projekt kiindulópontja pedig az volt, hogy a bombatölcsérekkel teli mező közepén és szélén vizeshordókat helyeztek el,

így szimulálva új tavakat. Arra voltak kíváncsiak, néhány hónapon belül milyen élőlények fognak megtelepedni bennük,

s beigazolódik-e, hogy a középre tett tartályokban több faj vagy nagyobb egyedszámok fordulnak elő. S valóban, itt is ugyanúgy működött az élőhelyhálózat és a biodiverzitás, mint a valódi tavak esetében.

Csak a Kárpát-medencében fordul el – Chirocephalus carnuntanus tócsarák (fotó: Potyó Imre)

 

Kétezertíz óta járok a terepre – pörgeti vissza az idő kerekét a budapesti születésű kutató, aki az ELTE Természettudományi Karán végzett, majd posztdoktorként Ausztriában és Belgiumban is dolgozott. – Egyik kollégám, egyben a feleségem a szikes tavakról írta a doktoriját, ennek kapcsán mutatta meg az apaji bombatölcséreket. Amikor felkerestem a helyet, rögtön megállapítottam, itt érdemes lesz kutatni. Egyetlen élőhely leírásával nehéz általánosítani, hogy miként működik a világ összes többi hasonló élőhelye, viszont a száznál több bombatölcsér élőhelyének vizsgálatával és laboratóriumi eredményeinek elemzésével már sokkal pontosabb képet lehet alkotni.

Előadást tartottam egy konferencián, ahol kapcsolatba kerültem egy belga kutatócsoporttal, köztük a téma ismert specialistájával. Közös pályázatunk jóvoltából jelenleg is

vizsgáljuk a krátertavak élőhelyeinek evolúciós alkalmazkodását,

amiről már kiderült, hogy az érzékenyebb fajok lecserélődhetnek jobb stressztűrő képességgel rendelkező fajokra, de a populációk evolúciósan is alkalmazkodhatnak a megváltozott körülményekhez.

A kisvizek élőhelyhálózatáról, illetve a sótartalomhoz való evolúciós alkalmazkodásról a kutatóknak több nemzetközi publikációja született már. Élénk érdeklődés kíséri a bombatölcsérekkel kapcsolatos munkájukat Magyarországon is. Ebben szerepet játszhat a téma különleges történelmi háttere, illetve az, hogy még egy bombatölcsérnek is lehet utólag pozitív szerepe, amelynek révén értékes élőhely alakulhat ki.

A szürkemarha-tenyésztő ökogazda is felismerte a kísérletek jelentőségét (fotó: Horváth Zsófia)

 

Ami a jövőt illeti, szerencsére a vagyonkezelő Kiskunsági Nemzeti Park igazgatósága, illetve a legelőt bérlő szürkemarha-tenyésztő ökogazda felismerte a kutatási terület fontosságát és az ott zajló kísérletek jelentőségét. Így az ökológusok továbbra is zavartalanul folytathatják a munkájukat. Vad Csaba elmondta, hogy meglévő kutatásaik mellett részt vesznek egy nemzetközi Biodiverza+ konzorciális projektben, melynek keretében több európai ország szakembereivel működnek együtt, azzal a céllal, hogy a kontinens vonatkozásában is bemutassák a kis vízhálózatok – például az apaji bombatölcsérek vagy az őrségi mesterséges gödrök (tókák) – lényegét, illetve harmonizált, összehangolt, monitorozó rendszert építsenek ki.

Az is érdekli a fiatal tudósokat, hogy a kráterek mélyebb rétegeiből vett minták földtörténeti szempontból milyen adatokkal szolgálnak, milyen élőlények maradványait őrzi az iszap.

Ha például egy vízibolha ötven-hetven évvel ezelőtt odakerült petéjét „felébresztenék”, sokat megtudnának a populáció alkalmazkodásáról

vagy átalakulásáról, aminek a klímaváltozás tekintetében volna relevanciája. Az elsivatagosodás a mélyre nyúló bombatölcséreket nem feltétlenül érinti, viszont a kiskunsági szikes tavak közül az utóbbi évtizedekben több is véglegesen kiszáradt, így a hozzájuk kötődő élőhelyek is megszűntek. Ennek okai messzire mutatnak, hidrológiai és vízügyi intézkedésekkel, a belvizek átgondolatlan levezetésével kapcsolatosak.