Hát az már tanító, amik mi vagyunk?

A Nyírség északnyugati részén, a Tisza bal partjától néhány kilométerre dél felé elterülő rétközi község, Paszab, melynek nevét oklevelek már a tatár-
járás idején említették, hajdan lápos vidék volt. Itt lett hatodik kistanító 1910. szeptember elsején a kilencgyermekes családból jött sárospataki diák, Turi Sándor (1891–1959). A pataki tudás birtokában itt ismerkedett a falu, a falusiak belső életével, itt tanulhatta meg, ahogy fogalmazta, hogy „a népet nem megítélni, hanem elsősorban megérteni a fő feladat”. Régi öregek oktatták, amikor azt kérdezték: „Hát aztán az már ember, ami te vagy?” S az ifjú ember, akkortájt még húsz is alig volt, értette a kérdés jelentését: „Hát az már tanító, amik mi vagyunk?”

Ilyen útravalóval érkezett első (és egyetlen) munkahelyére Turi Sándor, azzal a küldetéssel, hogy ott meg kell tanítania a betűvetést, az írást, az olvasást, a számolást.

A hatodik kistanító volt Paszabon az új iskolában, amely a költő Bessenyei György családjának utolsó leszármazottja örökségéből épült.

Kistanítónak nevezték akkoriban azokat a kezdő tanítókat, akik az első és második osztályosokat nevelhették, s akiknek, mint ez kiderül a Számvetésből, olyan nehéz volt a helyzetük, olyan kis fizetést kaptak, hogy egy évnél tovább egyikük sem bírta.

Diákjaival kedves tantermében

 

Vajon gondolta-e az ifjú ember akkor, amikor nemcsak kistanítóskodott, hanem ha kellett, prédikált a pap helyett, ha úgy hozta a nap, orgonán játszott a tanító helyett, hogy tanítóként Paszabon éli majd le az életét.

Sejtette-e, hogy itt lesz megbecsült tanító, népfőiskolai előadó és oktató, néprajzos és mesegyűjtő, régi használati eszközök gyűjtője, helytörténész, a honismeret tudora, az iskolamúzeum létrehozója, előadó, a paszabi szőttes „atyja”, s hogy szellemi örökségét majd nevében is őrzi az iskola, ahol negyvennyolc évig dolgozott.

Mit szólna hozzá, ha tudná, hogy írásaiból és gyűjtéseiből válogatva, munkásságáról, emberi és szakmai kapcsolatrendszeréről, híréről és emlékezetéről szóló kötetet állított össze és jelentetett meg A paszabi tanító címmel a Gondolat Kiadó gondozásában unokája, az újságíróvá, diplomatává lett Turi Gábor. Ily módon nemcsak a családi hagyományt őrizve, de a falu, a falusiak emlékezetét is ébren tartva, a figyelmet fölhíva méltón idézi föl azt a küzdelmet, máskor játékosságot, amivel a tanító igyekezett fölnyitni a gyermekek szemét, megértetni velük a tanulás fontosságát, azt a sokrétű kutató- és fölvilágosító munkát, amelynek során már nemcsak az iskola padjaiban ülőket, hanem a beszélgetések során (mert gyorsan megértette, a falusiak nem szeretik a kioktatást), majd előadásaival, vetítésekkel a falu – sőt a szomszéd falu – népét is tanította.

Tanítás után az iskola előtt

 

Mit szólna hozzá? Talán szerényen tiltakozna, nem a hírnévért, nagy szóval szólva a „halhatatlanságért” tette, hiszen, mint írásaiból, tevékenységéből kiderül, sosem az ő személye volt fontos, hanem az ismeret, a tudás megszerzése, rendszerezése, továbbgondolása, az összefüggések megértése és megértetése, átadása, természetesen, egyszerűen, úgy, hogy bárki világosan lássa. De azért biztosan jólesőn pörgetné a kötet lapjait, nemhiába élte úgy az életét, ahogy élte, nemhiába tette, amit tett, jóra használta azt a tarisznyájába tett három hamuba sült pogácsát, útravalóját, amellyel elindult, és amely sorsát meghatározta. Mert a három pogácsa nem volt más, mint szavai szerint „az élethez való bátorság, az embereket megnyerő szeretet, a nem csüggedő akaraterő”.

Útközben, balra Turi Sándor 

 

Turi Sándor Számvetése után a kötet négy nagy fejezete a tanító útjáról szól. A Falu, nép, iskola című a faluról, az oktatásról, a nevelés-
ügyről vallott eszményeiről, a népfőiskolai mozgalomról beszél, valamint itt olvashatók előadásai, előadás-tervezetei. S kiderül belőle, miként vélekedett a második világháború előtti világról, s az azt követő átalakulásról: ha egyik oldalon volt kritikus hangja, úgy utóbb sem titkolta, megfogalmazta kétségeit.

Szerepe a népfőiskolai mozgalomban sem volt jelentéktelen, előadásokat tartott a sárospataki népfőiskolán, része volt a nyíregyházi népfőiskolai mozgalom megszervezésében.

Előadásaiban szólt a falu, a falusiak életéről, a falu ősi kultúrájáról, a szokásokról és hagyományokról, beszélgetéseikről, az öregek visszaemlékezéseiről, a fiatalok tervezgetéseiről, a magyar múlt és a jövő összekapcsolódásáról a jelen által, foglalkozott a falu és a város szembenállásával, az elvágyódással és a helyben maradással. Beszélt a szabadoktatásról és a népi kultúráról, amely szemében nem a tudományra, hanem a művészetre, nem az értelemre, inkább az érzelemre épül. S hogy ez elegendő lenne? Aligha, de a gyökereket meg kell őrizni, azok nem változhatnak.

Dolgozószobájában, mögötte az iratszekrény gyűjtéseivel, följegyzéseivel

 

A kötet Néprajzolás című fejezete Turi Sándor néprajzi gyűjtéseiből válogat. Szó kerül gazdálkodásról, kisiparról, házimunkákról, családról, társas életről, szórakozásról, szokásokról éppúgy, mint dohányosokról, lózsiványokról, teknővájókról. Egyszerű, leíró stílusban beszél Paszab község helyneveiről, ragadványnevekről, olvashatók adomák és szólás-mondások, tréfák, történetek, mesék, nóták is, amelyek a falusi élet hagyományát idézik. Aligha maradhatott volna ki a kötetből a paszabi szőttes históriája, úgy mondják a helyiek, Turi Sándor népművelő munkája során sokat tett azért, hogy a környékben összegyűjtött mintákból kialakított szőttes híre eljusson távolabbi vidékekre is, s nem titok, ebben segítségére volt Margit leánya.

Hogy milyen volt Turi Sándor ismertsége, elismertsége közvetlen szakmájában, mutatják hivatalos levelei, s érzékelteti baráti levelezése többek között Kiss Lajos nyíregyházi múzeumigazgatóval, Újszászy Kálmán sárospataki teológiaprofesszorral, Móricz Miklós közgazdásszal, az író öccsével, Margócsy Kálmán szakfelügyelővel és Ortutay Gyula néprajzkutatóval, aki többször is járt a paszabi tanítólakban, s a maga népmese- és hiedelemgyűjtése mellett, pontosan elválasztva jelentette meg Turi kétszáz oldalnyi gyűjtését.

Móricz Zsigmond barátja volt, nyaranta járták a Nyírséget, megfordult nála Illyés Gyula, a néptánckutató Maácz László és Kerényi László népdalkutató.

A „falu mindenese” – így mondogatták a helyiek negyvennyolc esztendőn át, ha Turi Sándort emlegették. Így őrizte meg az emlékezet is. Iskolája – az írások olvastán így gondolom – a maga körülményei között valami olyasfajta tudásra, gondolkodásra, művészetre, életre nevelő alkotóműhely lehetett, amilyet ma is kívánnánk a gyermekek számára.

Nyitókép: Turi Sándor az iskolában Sándor fiával és menyével
Fotók: A családi archívumból