Románia ezzel helyzetelőnybe jutott Észak-Erdély háború utáni hovatartozását illetően, ugyanakkor a szovjet–román fegyverszüneti szerződés tizenkilencedik bekezdésének egyik fordulata: „Erdély vagy annak egy része” jelzés volt a magyar kormánykörök felé, hogy ha Magyarország is kiugrást hajt végre, talán még kaphat valamit Erdélyből. A román kiugrás kihatott az 1944. október 15-i magyar – sikertelen – kiugrási kísérletre. Utána vészesen fogyott a magyar kormánykörök ideje: négy nappal korábban, október 11-én Kolozsvárra szovjet és nyomukban román csapatok vonultak be, Székelyföldet már szeptember elején megszállták a szovjetek.
Sokszereplős játszma
1944 elején mind a magyar, mind a román államvezetés azzal szembesült, hogy feltartóztathatatlanul közeledik határaihoz a szovjet Vörös Hadsereg. Diplomáciai szinten mindkét állam a különbéke megkötése irányába igyekezett tapogatózni – ám mind a Ion Antonescu marsall vezette román katonai diktatúra, mind a Horthy Miklós kormányzó és a konzervatív-nacionalista magyar kormányok antikommunista beállítottságuk következtében nem a szovjetekkel, hanem a nyugati hatalmakkal keresték a fegyverszünet megkötésének lehetőségét. Ennek ellenére Stockholmban a román követ többször találkozott Alekszandra Mihajlovna Kollontaj szovjet követtel, ám Besszarábia és Észak-Bukovina Szovjetunióhoz való visszacsatolása miatt – és mivel fel sem merült, hogy a területek román szuverenitás alatt maradnak – a tárgyalások nem vezettek eredményre. A román ellenzék (elsősorban Iuliu Maniu, erdélyi parasztpárti politikus és köre) Ankarában és Kairóban tárgyalt a szövetséges hatalmak követeivel. A román kiugrást – ezt a sokszereplős játszmát – is ebben a kontextusban kell szemlélni.
Az Antonescu-ellenes koalíció
A szövevényes történet kibontása előtt először nézzük a szereplőket. Egyrészt Ion Antonescu katonai diktátor és katonakormánya (megtámogatva a román titkosszolgálatokkal, a német hírszerzéssel és elhárítással) képviselte a román állam egy részét. A román kiugrás fő szereplői – ebben mára historiográfiai egyetértés alakult ki mind a román, mind a nemzetközi történetírásban – a Hohenzollern Mihály király körül csoportosuló királyi kamarilla tagjai voltak (Constatin Sănătescu tábornok, Dumitru Dămăceanu ezredes, Ion Mocsonyi-Styrcea báró, Grigore Nicolescu-Buzești stb.). A kiugrás szereplői közé kell sorolni az Antonescu-rezsim ellenzéki politikai erőit is: Iuliu Maniut és Nemzeti Parasztpártját, a Gheorghe Brătianu vezette Nemzeti Liberális Pártot, a Romániai Szociáldemokrata Pártot, valamint az illegalitásban levő Kommunisták Romániai Pártját/Román Kommunista Pártot, amelyet a királyi kamarillával folytatott tárgyalásokban a jónevű, bojári családból származó Lucrețiu Pătărșcanu ügyvéd képviselt. Míg az államszocialista diktatúra időszakában a román történetírás a román kommunistákat tette meg a kiugrás főszereplőivé, annak vezető pozícióját vindikálva nekik, a rendszerváltást követően a királyi kamarilla és a román hadsereg királyhű részei lettek az augusztus 23-i esemény főszereplői. Vagyis ellentétben a rendszerváltás előtti értelmezéssel a román kiugrás előkészítése során a konspiratív tárgyalásokon létrejött politikai szövetség nem a kommunisták köré szerveződő – főleg nem a kommunisták irányítása alatt álló – konstrukció volt, őket csak befogadták a széles (parasztpártiak, nemzeti liberálisok, szociáldemokraták, németellenes tiszti és tábornoki kar, arisztokraták, király) Antonescu-ellenes koalíciójába.
A diplomáciai tapogatózások során a nyugati szövetséges hatalmak hitegetése után a normandiai partraszállást (1944. június 6.) követően a román vezetés előtt egyértelművé vált: fegyverszünetet csak a szovjetekkel köthetnek, a Balkánon ugyanis angolszász csapatok biztosan nem fognak partra szállni. Ezzel is magyarázható, hogy mind a román kormánykörök, mind a román ellenzék nyugati kapcsolatfelvételi kezdeményezéseit a szövetségesek figyelmen kívül hagyták, hiszen a normandiai partraszállással elérték stratégiai céljukat. Az 1944. augusztus 23-i esemény így egyedülálló román kísérlet volt a háborúból való kiugrás megvalósítására.
A Vörös Hadsereg üdvözlése Bukarestben 1944. augusztus 31-én (forrás Wayback Machine / Wikimedia)
Több tízezres munkástömegek
Minthogy az 1944. áprilisi szovjet támadás váratlanul a Dnyeszter mentén stabilizálódott, a következő nagy támadás 1944. augusztus 20-án indult, és néhány nappal később már a mai Észak-Románia területét is elérte (Jászvásár és környéke, illetve Észak-Bukovina). Így miután 1944 áprilisát követően a szovjet fegyverszüneti feltételek – lényegében feltétel nélküli megadás Románia részéről – nyilvánvalóvá váltak, mind a királyi kamarilla (sőt maga a király), mind az ellenzék, de a román kormány maga is aktívabban készítette elő a román kiugrást. Sőt a király ekkortól tekintett a kommunistákra – akiket a szovjetek hazai bázisának tartott – komoly partnerként. A kommunistákat a királyi összeesküvésbe abban a tudatban kooptálták, hogy mögöttük több tízezres munkástömegek állnak – ők ugyanis ezt állították magukról –, holott alig néhány száz főnyi, kisebb egységbe rendezett paramilitáris csoport felett rendelkeztek. A kommunistákat képviselő Lucrețiu Pătrășcanut Mihály román király a szovjet fegyverszüneti szerződés megismerését követően, 1944. április 25-én fogadta először audiencián. Pătrășcanu egyedüli kommunistaként ezt követően lett bejáratos a királyi palotába. Végső soron az 1944. nyári királyi kamarilla, királyhű katonatisztek és politikai szereplők közötti tárgyalások során elhatározott kiugrási napot (vagyis augusztus 26-át) néhány nappal korábbra is kellett időzíteni, ugyanis a pár nappal azelőtt megindult szovjet támadás következtében fennállt annak az esélye, hogy Ion Antonescu katonai diktátor a moldvai frontra utazik a harcoló román csapatokhoz.
Antonescuval vagy nélküle?
Az 1944. nyári ellenzéki konspirációs tárgyalásokon egyrészt dönteni kellett arról, hogy Ion Antonescu diktátort támogatják a különbéke megkötése lehetőségében, vagy ellenkezése esetében elmozdítják a hatalomból, és így a király és köre köthet fegyverszünetet a szövetségesekkel. Mindkét lehetőségre készülve a román főváros katonai parancsnoksága – elsősorban a már említett Dumitru Dămăceanu ezredes és Emil Bodnăraș NKVD-ügynök, kommunista paramilitáris csoportok vezetője – kidolgozta a főváros védelmi tervét, a katonai átállás hadmozdulatait, a főváros főbb csomópontjainak megszállását, közigazgatási székházak, a rádió, a posta átvételét, a német csaptok lefegyverzését, illetve a német ellentámadással szembeni védelmet is. Antonescu eltávolítását illetően a németellenes tábor politikai szereplői között voltak konfliktusok (Maniu és köre megtartotta volna hatalmon a marsallt, míg a királyi kamarilla eltávolította volna), addig katonai vonalon teljes egyetértés mutatkozott. Talán azt is ki lehet jelenti, hogy augusztus 23-a, vagyis a román kiugrás nem elsősorban politikai esemény volt katonai mellékszállal, hanem éppen fordítva, főleg egy szépen megtervezett katonai akció volt annak politikai következményeivel.
Visszhangtalan jelzések
A kiugrást előkészítő akcióról mind a román kémelhárítás (Serviciul Special de Informații – S.S.I), mind a német kémelhárítás, az Abwehr tudott. A román titkosszolgálat egyrészt nemzeti érdeket követve kétarcú játékot játszott: felismerte, hogy az ország a háborús pusztítástól csak a kiugrással menthető meg. Ezért elősegítette Antonescu katonai diktátor kiugrási tapogatózását, de szemet hunyt az ellenzék (a királyi kamarilla és politikai szövetségesei) akciói felett is. A német hírszerzés, sőt a diplomáciai testület is tudott a román kiugrás megszervezésére vonatkozó előkészületekről, ám alábecsülte annak veszélyét. A német hírszerzés és a diplomáciai testület jelentéseivel szemben a Romániai Német Népközösség és annak vezetője, Andreas Schmidt idejében figyelmeztette a német felet a készülő királyi/katonai akcióra, ám jelzésük visszhangtalan maradt.
A forgatókönyv
A román kiugrás fő cselekménye tehát az 1944. augusztus 23. délután ötre királyi audienciára rendelt Ion Antonescu és minisztertársának letartóztatása volt. Ezt követően királyi proklamációt fogalmaztak a nemzethez, és a parancsba adták a szovjet csapatok beengedését a román vonalak közé. Ezzel párhuzamosan a német ellentámadás következtében tüzet nyitottak a német csapatokra, és Constantin Sănătescu tábornok vezetésével új kormány jött létre, amely visszaállította a többpártrendszert is. Érdekes, hogy a kommunisták Antonescu letartóztatásáról semmit nem tudtak, az akcióról csak augusztus 23-án késő este Pătrășcanu közvetítésével értesült a párt Ideiglenes Titkársága. Erre azért került sor, mert a király és környezete attól tartott, hogy német ejtőernyősök megpróbálják Antonescut kiszabadítani (megismételve az olasz mintát), ezért arra kérte a kommunistákat, hogy az őrizetbe vett Antonescut szállítsák egyik konspiratív helyükre. Erre sor is került, amelynek egy érdekes magyar vonatkozása is lett: az erdélyi magyar köztudatban sokáig élt az a legenda, hogy a letartóztatott Antonescut bukaresti magyar fegyveres kommunisták őrizték. Ebből azonban semmi nem volt igaz.
Ion Antonescu katonai diktátor letartóztatásával és az alkotmányos monarchia visszaállításával mind belpolitikai, mind külpolitikai vonatkozásban gyökeresen új helyzet állt be. Az 1944. augusztus 23-i sikeres esemény következtében megnyílt az út a szovjet hadsereg számára a Duna medencéje felé, augusztus 26/27-re a német ellentámadás is elenyészett, ezt követően a csapatok hevenyészett menekülése indult meg a Kárpátok hágói felé. A magyar kormányzat a román lépés ellenére majd három hónapot várt saját – rosszul előkészített – kiugrási kísérletére, amellyel végképp lépéshátrányba került a háború utána várható területi rendezés tekintetében.
A román kormányküldöttség Bukarestbe érkezik Észak-Erdély 1945. március 13-i integrációját követően, az első sorban Andrej Visinszkij szovjet külügyi népbiztos-helyettes, középen Petru Groza miniszterelnök, Gheorghe Gheorghiu-Dej kommunista főtitkár, Iván Szuszajkov tábornok, mögötte Lucrețiu Pătrășcanu kommunista igazságügyminiszter (forrás: Scînteia / Fotografia #HA120, Fototeca online a comunismului românesc)
Románok sokasága méltányolja pártállástól függetlenül mindmáig a kiugrásukat, mert egyrészt kétszáz nappal lerövidítette az ország háborús részvételét az akkor már egyértelműen vesztes Németország oldalán, másrészt a legfontosabbat, az ország területi integritásának helyreállítását, vagyis Észak-Erdély visszaszerzését elérte, ami semlegesítette Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztését és a Szovjetunióhoz csatolását.
A szerző történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára levéltárosa
Nyitókép: Ion Antonescu tábornok és Mihály román király figyeli a Prut folyón való átkelést 1941 augusztusában (Magazine Signal No. 16, August 1941, Közkincs / Wikimedia)
