A három kiválósága éppen a legutolsó nagy munkájában, a 2019-ben, azaz kilencvenéves korában megjelent Homérosz Magyarországon című monográfiájában mutatkozott meg a legvilágosabban. A könyv egyértelmű logikával érvel a magyar ókortudomány évszázados megosztottságát előidéző dilemma eleve létező hamissága és főként XXI. századi fenntarthatatlansága mellett. Az előző század harmincas éveinek elején nagy, elvi vita alakult ki a magyar ókortudomány feladatáról és küldetéséről: magyar legyen vagy egyetemes. A magyar ókortudós az antikvitás egy részét vizsgálja vagy az egészet? Moravcsik vagy Kerényi? A Homérosz-könyv világosan megmutatta a szembenállás abszurditását: egész nélkül nincs rész, és csakis a részből kiindulva vehetjük birtokba az egészet. Ritoók Zsigmondot tudósként mindig a nagy, általános kérdések foglalkoztatták, de ezekről XX. századi, magyar és református emberként alkotott véleményt.
Pályáját az Eötvös Loránd Tudományegyetemen kezdte, tanársegéd volt a görög tanszéken, ahonnan eltávolították arra hivatkozva, hogy ő is azok között volt, akik aláírták a Brusznyai Árpád érdekében szerveződött értelmiségi petíciót 1958-ban. A kérés nem talált meghallgatásra, Brusznyait kivégezték, az aláírók némelyikét megbüntették, másokat nem. Ritoók Zsigmond az első kategóriába tartozott. 1958-tól tizenkét éven át tanított az Óbudai, akkori nevén Martos Flóra Gimnáziumban. Ez volt az az életszituáció, amelyben megkezdődött példaképpé válása. Nem tragédiaként élte meg a büntetést, hanem lehetőségként, saját vallomása szerint ott vált belőle igazán tanár, ott tett szert olyan oktatói készségekre, amelyek elkísérték azután második egyetemi korszakában is. A gimnáziumból végezte el a magyar szakot is 1965-ben, ami az utána következő pálya irodalomszemléletét alapvetően befolyásolta, és gimnáziumi tanárként írta, védte meg kandidátusi értekezését a régi görög énekmondókról. Később sem beszélt soha ezekről az évekről száműzetésként vagy kényszerű veszteglésként, és főként nem szenvedésként. Ha kilépett a legszorosabb értelemben vett tudomány köréből, nyilvános előadásai nagy hallgatóságot vonzottak, a szervezőket újra és újra meglepte, milyen sokan voltak közöttük még harminc, negyven évvel később is egykori gimnáziumi tanítványai. 2008-ban az egyetemi menzán megjegyezte a vele együtt ebédelő kollégáinak, sietnie kell, délután dolga van: éppen annak a száz évvel korábban született tudósnak a méltatására hívták el egy budapesti kerületi művelődési központba, aki 1958-ban eltávolíttatta őt az egyetemről. Elment, megtartotta, méltatta jelentős tudományos teljesítményét.
1970-től az MTA Ókortudományi Kutatócsoportjában lett tudományos munkatárs, majd főmunkatárs, csak 1986-ban került vissza az ELTE-re, hogy professzorként vezesse a latin tanszéket. Nem szeretett főnök lenni, alkatától idegennek érezte, hogy irányítsa mások munkáját, jutalmazzon, elmarasztaljon, így amikor 1990-ben lejárt megbízatása, sokak hosszas kérlelésére sem vállalta a folytatást. Hosszú élete során mindössze négy évig volt vezető. Utána jöttek az elismerések: 1990-ben lett az MTA tagja, először levelezőként, majd 1993-tól rendes tag, és nem maradtak el az állami elismerés formái sem: Széchenyi-díj 2001-ben, Bolyai alkotói díj 2009-ben, Magyar Corvin-lánc 2018-ban, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A kitüntetéseket szerényen, mindig némi zavarral fogadta, és ezek semmit sem változtattak személyiségén, magatartásán, de hétköznapi szokásain sem.
A tudományos életmű, amelyet Ritoók Zsigmond hátrahagyott, hatalmas és jelentős. Értelmezte az ókori görög és római irodalmat mai olvasójaként, magyar és idegen nyelvű tanulmányokban elemezte a magyar irodalmi, kulturális hagyomány ókori kötődéseit, és készített úttörő jelentőségű forráskiadást. A Magyar Tudományos Művek Tára összesen háromszáznegyvenkilenc tételt tart számon, amelynek ő a szerzője. Köztük van a magyar ókortudomány valószínűleg legsikeresebb, legfontosabb és legtöbb kiadást megért kézikönyve, az először 1984-ben megjelent A görög kultúra aranykora (Sarkady Jánossal és Szilágyi János Györggyel), és ki kell emelni a németországi kiadónál megjelent görög zeneesztétikai szöveggyűjteményt is. Az utolsó munkája 2025-ben, kilencvenhat éves korában jelent meg. Néhány évvel korábban egy balesetben combnyaktörést szenvedett, és ágyhoz volt kötve. Hogy ne teljenek tétlenül az órák, elővette régi tervét, és az ágyban lefordította Plutarkhosz két irodalmi tárgyú írását, amelyek korábban nem léteztek magyarul. Félbevágott lapokra írt, tollal, és meglepően kevés volt benne a javítás.
Az emberi példamutatás az életmű része volt, ez az életmű zárult le március 13-án.
Non omnis morietur – nem hal meg egészen
A szerző klasszika-filológus, az ELTE tanára
Nyitókép: Ritoók Zsigmond (grafika: Bánki Ákos, forrás: Kállay Kotász Zoltán, CC BY-SA 3.0/Wikimédia)
