„Véget ért a trójai háború. Wekerle Patroklosz halálra sebesült benne és Szilágyi Achilleüsz hiába gyúlt ezért homéroszi haragra. Követte Patrokloszt a politikai halálban, és mi­után úgy élt, mint egy olimposzi félisten, úgy halt meg, mint a Hádesz portása. Aközben elköltöztek Pluto birodalmába Tisza Agamemnon, Pulszky Tersites, Horánszky Ajax és árván maradt a könnyűvérű és kérkedő Széll Odüsszeüsz. […] Széll Odüsszeüsz a »jog, törvény, igazság« dióhéjnyi sajkájában elindult hazafelé, szépszavú hitveséhez, Penelope Albert grófhoz” – írja az Alkotmány című konzervatív katolikus napilap 1902. július 31-ei számának vitriolos vezércikke. Bő száz évvel ezelőtt nyugodtan hasonlíthatta a magyar politikusokat a trójai háború hőseihez, mert a lap olvasói bizonyára értették a párhuzamokat. Ez a – talán meglehetősen szélsőséges – példa azt mutatja, hogy a száz évvel ezelőtti Magyarországon, az akkori magyar kultúrában Homérosz eposzai és azoknak hősei az ismert irodalmi tárgyak közé tartoztak. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert Ritoók Zsigmond könyve az idáig vezető utat és Homérosz eposzainak későbbi, múlt századi és háború utáni hazai ismertségét, befoga­dás­történetét tárgyalja. Van ennek személyes vonatkozása is, hiszen a Homérosz-kutatás meghatározó hazai képviselőjeként Ritoók Zsigmond mindvégig érzékeny tanúja volt annak is, ami a klasszikusokkal történt a világháború utáni magyar oktatásban és művelődésben. Ez a könyv éppen ezért nemcsak a Homérosszal és a homéroszi epikus költészettel való több évtizedes elmélyült foglalkozás összegzése, hanem egyfajta számvetés is arról, milyen volt és hogyan alakult Magyarországon a klasszikusok sorsa, s egyáltalán milyen a viszonya a magyar művelődésnek általában a klasszikus ókorhoz, azon belül is elsősorban a – bizonyos mértékig mindig a latin árnyékában maradt – göröghöz. A teljes klasszikus örökség fölmérése hatalmas, talán lehetetlen vállalkozás is lett volna, Homérosz középpontba állítása azonban alighanem a legszerencsésebb választás. S nem is feltétlenül azért, mert szervesen illeszkedik abba az életműbe, amelynek egyik első kötete a Homérosz előtti görög költészetről szól (Ritoók Zsigmond: A görög énekmondók. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1973), hanem mert az Iliász és az Odüsszeia alkotója (s most a homéroszi kérdést tegyük félre), aki az ókori görögség kultúrájának alfája és ómegája volt, a reneszánsz következtében az európai örökségnek újra fontos alkotórészévé vált. Ezt a helyzetét csak még inkább megszilárdította a felvilágosodás és a nemzeti érzésnek az a fölizzása, amely első számú feladattá tette a nemzeti eposz megalkotását. Így az újra fölfedezett és mintaként szolgáló homéroszi eposzok Európa klasszikus örökségének legfontosabb szövegeivé váltak, amelyek mellett a római epikus költészet óriásának, Vergilius Aeneisének a hatása is halványulni kezdett. Ez a jól megragadható kánonátrendeződés is késztette Ritoók Zsigmondot, hogy a homéroszi eposzok magyar művelődésben való jelenlétén keresztül készítsen számvetést a klasszikus ókorhoz való viszonyunkról. A tudóstól távol áll mind a kesergés, mind a hízelgés. Pontosan mérlegelve, távolság­tartással – még magáról is egyes szám harmadik személyben beszél – vet számot a klasszikusok kortárs apályával, de azért úgy, hogy szavaiból egy majdani változás halk reményét véljük kihallani.

A monográfia három nagyobb és egy rövidebb fejezetből áll. Az előbbi három, helyét önállóan is megálló fejezet egy-egy területen vizsgálja a homéroszi eposzoknak a magyar oktatásban, tudományban és irodalomban való jelenlétét, míg az utolsóban a másik hárommal szoros kapcsolatban álló s más-más módon mindegyikhez kapcsolódó magyar Homérosz-fordításokat tárgyalja. A rendszeres tárgyalást egy rövid előszó vezeti be. Ebben Ritoók Zsigmond egyrészt megmagyarázza az alcímet (Adalékok), másrészt szót ejt a magyar tudomány és kultúra alapvetően latinos jellegéről, s azt írja, hogy „[a] tőlünk nyugatra lévő Európában a görög kultúra és Homéros általában elevenebben hatott, mint nálunk”. Mindezt azzal a megállapítással egészíti ki, hogy „[a]zok a szellemi irányzatok, melyek számára a görög kultúra, vagy éppen Homéros valamilyen okból fontos volt (reformáció, újhumanizmus, irodalmi népiesség), hozták magukkal a görög fontosságának tudatát, s a 18. század utolsó harmadától a görög műveltség és Homéros a magyar szellemi élet egy igényes rétegében termékenyítő tényező lett, sokszor elevenebben ható a magyar irodalomban, mint a szak­tudományban” (7.). Hozzájárul mindehhez, hogy a kérdést a maga összetettségében látja a szerző, s visszautalva az alcímre annak lehetőségét sem zárja ki, hogy egyszer majd kutatócsoport foglalkozik a klasszikus ókor hazai befogadástörténetével. Azért is fontos fölvetés ez, mert Ritoók Zsigmond eleve lemond arról, hogy a képzőművészettel és a zenével, illetve a homéroszi eposzoknak a médiumokban való jelenlétével foglalkozzék. Pedig, ha nem is a XIX. században, de a tömegmédiumok megjelenésével a kultúrafogyasztást jelentősen átalakító XX. századnak a második felében a klasszikus ókor hatása olyan irányokból is érvényesülhet, amelyekre korábban nem lehetett számítani: megjelent a film, s ha olykor divatokat szolgálva is, de számos olyan alkotás született, amelynek témáját a homéroszi eposzok adják, s ugyanez igaz a képregényekre, a populáris zenére vagy a videójátékokra. Manapság éppen az a meglepő helyzet állt elő, hogy a homéroszi hősök és a klasszikus ókor irodalma nem mindig közvetlenül éri el a közönséget, azaz a görög hősöket és mitológiát hamarabb ismeri meg egy gyerek a fantasy-regények és -filmek révén, mint az Iliász vagy az Odüsszeia fordításai alapján, amelyekből jó esetben részleteket még olvas a középiskolában. Belátható tehát, hogy az elmúlt évtizedek megnövelték a vizualitás jelentőségét, így egy ilyen széles körű áttekintés valóban sok és nagyon szerteágazó kutatást igényelne. Okkal maradt tehát ki a könyvből mindaz, ami túlmutat az írásbeli (vagy közvetlen szóbeli) csatornákon, és ezek vizsgálata majd egy jövendő kutatócsoport feladata lehet.

Azt a három területet azonban, amely­nek tárgyalására vállalkozik, példás részletességgel mutatja be Ritoók Zsigmond, még ha azt állítja is – például az oktatástörténet kapcsán –, hogy „[s]okkal több iskolatörténetet, évkönyvet, szabályzatot kellett volna elolvasnia” (8.). Az első fejezet egészen messzire, a késő ókorig nyúlik vissza, majd a görög nyelv és kultúra reneszánsz kori újrafölfedezésétől jut el a görög nyelv és kultúra, ezen belül Homérosz egyre növekvő magyarországi ismertségéig. Ritoók számos adattal alátámasztva vezeti végig azt a folyamatot, ahogy az (érthető okokból) mindvégig meghatározó latin mellett egyre nagyobb teret kap a görög (nyelv és irodalom), hogyan jelenik meg az oktatásban, miként lesz egyre több görögóra a középiskolában, majd hogyan indul el a visszaszorulás folyamata.

A görög nyelv hazai oktatástörténetének bemutatása azonban arra a problémára is rávilágít, hogy tárgyalható-e önállóan a görög nyelv iskolai jelenléte Magyarországon attól kezdve, hogy a latin elveszítette a hivatalos nyelv státuszát. Mindezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert – és ez talán magyarázattal szolgál a görög nyelv és kultúra (Ritoók Zsigmond által kiemelt) hangsúlyosabb nyugat-európai jelenlétére is – másutt nem lévén államnyelv, a két klasszikus nyelv jelenlétének súlya könnyebben kiegyenlítődött. Másrészt a görög és a latin kultúra – az előbbi újrafölfedezése óta – oly szorosan összefonódott, hogy az egyik népszerűségének növekedése hatással volt a másikéra. A pontos kapcsolatot célzott kutatások hiányában nem lehet megállapítani, de – és erről Ritoók Zsigmond könyve is meggyőz – a latin szélesebb körű ismerete a görögre is jótékony hatással volt, s a latin visszaszorulása csapást jelent(ett) a görögre is. Ez az összekapcsolódás azonban olykor a kettő egymás elleni kijátszására is alkalmat adott: nem az oktatás, hanem inkább a befogadás szempontjából. S ezen a ponton illeszkedik a kérdés abba a szélesebb összefüggésbe, amelyet a könyv előszava is megpendít: a görög és a latin (vagy római) szembeállíthatók, egymásnak feszíthetők, hiszen olyan ellentétpárok képezhetők, mint polisz vagy impérium, demokrácia vagy autokrácia, eredetiség vagy utánzás, Homérosz vagy Vergilius. Itt azonban nehéz eldönteni, mi az ok és mi az okozat: több görög az iskolában, több görögség az eszmékben és a mindennapokban, vagy éppen fordítva.

Mindez mutatja azt is, hogy Ritoók Zsigmond könyvét nemcsak vertikálisan – ahogy meg van írva –, hanem horizontálisan, korszakok szerint is érdemes olvasni, vagy legalábbis tanácsos ilyen olvasatot is alkotni, hiszen az oktatás, a kutatás és főleg az irodalmi jelenlét (de az első és utolsó mindenképpen) szoros összefüggésben van egymással. Magyarán: ha megnő a súlya a klasszikus nyelveknek a közoktatásban, föltehető, hogy megnövekszik a klasszikusok jelenléte a kultúrában.

A Homéros Magyarországon éppen ennek a bizonyítéka. Az alaposan elem-zett és értékelt magyar Homéroszfiloló­gia és -kutatás ugyanis jól megvan úgyis, ha eredményei nem vagy csak nagy késéssel jutnak el a hazai közönséghez. Ebből a szempontból a XX. század első fele, főleg a két világháború közötti időszak egyfajta kegyelmi állapot volt, amikor szaktudósok, olyan ókorkutatók, mint Marót Károly vagy Kerényi Károly érezhető hatást gyakoroltak a kor­társ szellemi életre. Ennek, per­sze, megágyazott a megelőző kor, a nyugat-európai századelő és a századforduló költészete, irodalma, amely a görög­ség új kultuszát hozta el. Nem is könnyű eldönteni, mi okozta az ókori görög kultúra európai reneszánszát, de az kétségtelen, hogy a századelőn és a századfordulón minden korábbi­nál meghatározóbb a görögség felé for­dulás. Finoman rezonált erre a francia és angol költészet, és hatá­sukra a magyar költészetben is meg­figyelhető ez a görögös fordulat. Babits, Kosztolányi, Móricz és Márai is, akik­nek külön fejezetet szentel Ritoók, részben közvetlenül, tanulmányaik révén, részben közvetett módon, az európai irodalom hatására jutottak el Homéroszhoz. Az ő görögségképük nem a szaktudományok és az oktatás megrajzolta görögségképen alapult, hanem a XIX. századi görögségkultuszban újjáteremtett művészi görögségen. A reneszánsz éppúgy megteremtette a maga klasszikus világról alkotott képét, mint a felvilágosodás, a klasszicizmus vagy a romantika, s a klasszikus eposzok hőseinek arcképét új színekkel gazdagították ezek a korszakok. A múlt század a korábbiaknál is mélyrehatóbban formálta át a homéroszi hagyományt. Csak egyetlen példát említek: James Joyce Ulyssesét. Az ír „Odüsszeia” a modern irodalom egyik alapműve lett, s a regény 1916-os megjelenése után sokkal nehezebb az európai és világirodalomban elkülöníteni azt, hogy melyik forrásból is fakad egy-egy „homéroszi utalás”. Az Ulysses léte talán választ ad olyan kérdésekre is, amelyeket Ritoók Zsigmond föltesz, s amelyek a Homérosz-hatás magyar kultúrában tapasztalható halványulására összpontosítanak. Babits, Kosztolányi és a modern magyar irodalom szereplői nem alkottak olyan művet, amelyek Homérosz tartós magyar irodalmi jelenlétét képesek lettek volna biztosítani. Joyce azonban igen, és a modern irodalmat ezzel a tettével hozzá is láncolta a homéroszi és klasszikus görög hagyományhoz. A magyar irodalom azonban máig adós egy hasonló alkotással, ezért a homéroszi eposzok megismerésének elsődleges helye a közoktatás marad, egyre szűkülő klasszikus tananyaggal. A kegyelmi pillanat tehát elmúlt, s erről győz meg Ritoók Zsigmond minden olvasóját elgondolkoztató könyve is, ám – és ezt már én teszem hozzá – az sem lepne meg, ha a klasszikus kultúra felé fordulás egyszer csak onnan kapna ösztönzést, ahonnan legkevésbé várnánk. Mert arra a kérdésre, hogy velünk maradnak-e Homérosz és eposzainak hősei, Kosztolányi már 1910-ben, a Pesti Hírlapban megjelent interjújában megadta a választ, amikor az újság az akkor írt Lótoszevők című, ma már alig ismert „mesejáték”-áról faggatta: „Darabom a lótoszevők mesebeli szigetén játszik. A hőse Odysseus, de nem az, akit a görög meséből ismerünk, hanem egy ideges és gyenge, brutális és félénk hős, egy mai ember, aki éppen gyengesége folytán áll közel hozzánk. Odysseus nem tud elmenni a mérges és virágos szigetről. Ez a tragédiája. Ott tartja valami, talán a sziget, talán a nők, talán a közeli cél igézete s összeroppan közvetlen a cél előtt, minthogy nagyon-nagyon közel volt már hozzá. Egy pillanatban pedig övé lehetne minden, csak a kezét kellene kinyújtania. Nem teszi meg. Nem tudja megtenni. Kilencévi harc után a küszöbön, a diadal előestéjén, az utolsó erőfeszítés másodpercében nem bír cselekedni. Az utolsó gesztus drámáját írtam meg. Egy kemény és bátor ember lép a színpadra, aki a gyönyörök ópiumától elfinomul és megsápad s aztán már csak a kétségeiben és a mozdulatlanságban hisz. Ebben a pózban, egyszerűnek, rokonnak, fönségesnek látom Odysseust.” Talán ez a metamorfózis az, ami Homérosz tartós jelenlétét biztosíthatja.

A Homéros Magyarországon számvetés és kaleidoszkóp, amelybe belepillantva a magyar kultúra és a klasszikus örökség – remélhetőleg csak időlegesen halványuló – kapcsolatának számos lényeges elemét láthatjuk.