Manapság, miként a New York Times kritikusa írta, nem nagyon van, vagy legalábbis egészen egy évvel ezelőttig nem nagyon volt Petersonnál ismertebb értelmiségi közszereplő. A dobbantó nyilvánvalóan még 2016-ban a kanadai büntető törvénykönyv kiegészítése elleni tiltakozása volt. A törvénymódosítás a „genderidentitást” és a „genderkifejeződést” foglalta volna bele a törvény azon részébe, amely tiltja a meghatározott társadalmi csoportok elleni gyűlöletbeszédet és diszkriminációt (2017-ben elfogadták). Peterson szerint ez a kiegészítés Kanada történetében példátlan módon először korlátozná (vagyis most már korlátozza) a szólásszabadságot, mivel a törvényt alapul véve büntetni lehetne például azt, aki egy adott személyre nem az illető által preferált – tulajdonképpen tetszőleges – személyes névmást használja. Az igazi világhírnevet azután a 2018-ban (magyarul is akkor) megjelent, 12 szabály az élethez – így kerüld el a káoszt! című könyve és ennek promóciója kapcsán adott tévéinterjúk, podcastok, nyilvános viták és előadás-sorozatok hozták meg számára – nagy részük megtekinthető a YouTube-on. Ekkor vált a konzervatív értelmiségi globális ikonjává, aki képes végre meghátrálásra kényszeríteni a genderideológia harcosait, kritikával illetni a radikális feminizmus alapfeltevéseit, lerántani a leplet a nyugati toleranciakultusz ürességéről, és ezzel együtt újra felmutatni a hagyományos intézményrendszerek és kultúrák értékét. Mindemellett pedig olyan virtuális lelkivezetővé is előlépett, aki fiatal férfiak sokaságának képes megmutatni az értelmes és felelősségteljes élethez vezető utat. Nemzetközi turnéjának egyik utolsó állomása éppen Magyarország volt: 2019 májusában a Szent István-bazilika előtti téren beszélt többezres hallgatóság előtt.
2019 végén aztán hirtelen eltűnt a nyilvánosság színpadáról, és csak találgatások jelentek meg arról, hogy a háttérben egészségügyi problémák állhatnak. Legújabb könyvének – Túl a renden – újabb 12 szabály az élethez – bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy visszavonulását valóban egyrészt a családját sújtó betegségek sorozata, másrészt pedig saját komoly gyógyszerfüggősége (benzodiazepin-szorongáscsökkentő), az ebből fakadó elvonási tünetek és a majdnem teljes fizikai összeomlás okozták.
Még a könyv megjelenése előtt pár hónappal keringett a hír a világsajtóban, hogy a Túl a renden kiadójának (a nagynevű Penguin Random House kanadai leányvállalatának) egyes munkatársai hevesen tiltakoztak az ellen, hogy „a gyűlöletbeszéd, a transzfóbia és a fehér felsőbbrendűség egyik ikonjának” munkáját adják ki. Akik így vélekednek Petersonról, azokat nyilván ez a könyve sem fogja meggyőzni ítéletük elhamarkodottságáról. Márpedig
az új „szabálygyűjtemény” talán legjellemzőbb vonása, hogy érezhetően kiegyensúlyozottabb
az elsőnél. Ez azt jelenti, hogy éppen azok a gondolatmenetek szelídültek és tolódott el a hangsúlyuk, amelyek az előző könyvében még a leghevesebb ellenreakciókat váltották ki. Az első kötet például az azóta már hírhedtté vált, a homárok párválasztási szokásairól szóló fejezettel kezdődik, amely történetet Peterson mintha analógiaként használná annak bemutatására, hogy az emberi párválasztást is hasonlóan kegyetlen és kiszámítható dominanciaharc törvényei uralják. Ezt a párhuzamot sokan komoly kritikával illették, mondván, áltudományos, továbbá a legrosszabb szociáldarwinista asszociációkat mozgósítja. Az új könyvben már nem találkozhatunk hasonlóan egyszerűsítő analógiákkal, az egészből megmaradt annak hangsúlyozása – például az első szabály („Ne tüntesd fel gondatlanul rossz színben a társadalmi intézményeket vagy a kreatív vívmányokat!”) kifejtése során –, hogy a különböző intézményes társadalmi hierarchiák nem a túlhatalom önkényes konstrukcióin, hanem az emberi csoportok létfeltételeinek megteremtéséhez zükséges rátermettségen és hozzáértésen alapulnak. Ajánlatos tehát először tisztelettel közelíteni ezekhez a képződményekhez, legyen ez a család vagy munkáltató vállalat – és feltételezni, hogy a hatalmi pozícióban lévő szereplők olyan képességekkel rendelkeznek, amelyekkel mi még nem rendelkezünk.
Azután az új könyvben más árnyalatot kapott az a mitológiai séma is, amely a 12 szabály az élethez kötetében még abszolút meghatározó volt. A Rend és a Káosz szimbólumainak vagy princípiumainak a szembeállításáról van szó, ahol Peterson a Rendet a férfival, a férfiassággal, valamint a kultúrával párosítja, a Káoszt pedig a nővel, illetve a nőiességgel és a természettel. A Túl a renden e baljóslatúan egyszerűsítő séma mindkét tagjának más színezetet ad. Itt sem szűkölködünk ugyan tanulságos mitológiai vagy éppen meseelemzésekben – Harry Potter, Pán Péter és Pinokkió –, ám a Káoszt, feminin jellegének hangsúlyozása helyett, Peterson inkább mitológiai szörnyekkel, a sárkánnyal, a kígyóval azonosítja. A maszkulin Rend esetében pedig sokkal inkább a személyiségpszichológiai vonatkozásokra helyezi a hangsúlyt, vagyis a személyes ideálokra, célokra, az elköteleződésre és a felelősségvállalás fontosságára.
Az új könyvből részben elmaradtak azok a markáns politikai, ideológiai kirohanások is, amelyek sokaknak szintén meghaladták a toleranciaküszöbét. Itt csupán a Felejtsd el az ideológiát! című fejezet foglalkozik kifejezetten ezzel a témával, de az érvelés nem megy túl annak kimondásán, hogy „nem jó ötlet túlságosan leegyszerűsíteni a valóságot”, és „a liberális beállítottságúak hajlamosak túlértékelni az újítás szerepét, míg a konzervatív beállítottságúak a fennálló jelentőségét hangsúlyozzák túlzott mértékben”. A 12 szabály az élethez átfogó és sokszor konkrét utalásokkal tűzdelt támadása a neheztelés, a ressentiment kultúrájával szemben itt jó tanácsokká szelídült, és feltűnésmentesen belesimult Peterson általános világmagyarázó sémáiba. A Túl a renden fő mondanivalója tömören így szól: „Mindenkinek szembe kell néznie saját élete káoszával – a sárkánnyal –, különben az előbb vagy utóbb olyan alakban fogja fenyegetni őt, amellyel szemben tehetetlen lesz.” A „sárkány” lehet a traumatikus gyerekkor, esetleg az emberi természetből származó gonosz. A személyes felelősségvállaláson keresztül struktúrát, értelmezési kereteket kell adni az életünknek, és a nagy mitikus történetekben elénk állított, illetve a vallásos hagyományokban meghatározott erkölcsi ideálokhoz kell igazodnunk.
Ha esetleg itt az az érzésünk támad, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz az üzenet, mint amely az előző könyvben is megfogalmazódott, akkor az feltehetően nem véletlen. Peterson az új kötet előszavában azt írja, hogy e könyv fókusza merőben más, mint a korábbié, most a túlzott rend és kontroll veszélyeire szeretné felhívni az olvasók figyelmét, míg korábban a káosz visszaszorításáról volt szó. A két könyv ennyiben egymást kiegészítve alkotna egy egészet. Valójában azonban a Túl a renden nem kiegészíti, hanem folytatja azt, amit Peterson korábbi sikerkönyvében elkezdett. Ennyiben az új szabályokban van valami esetlegesség: kifejtésük során Peterson nem annyira részletezi ezeket az önmagukban kissé semmitmondó, tartalmatlan szabályokat (például: „Ne tedd, amit gyűlölsz!”; „Ne engedj a keserűségnek, a csalárdságnak és az arroganciának!”), sokkal inkább ritmikusan tagolja velük patetikusan hömpölygő, nagy monológját. Ezenkívül persze kapunk újabb érdekes esettanulmányokat is a klinikai pszichológus korábbi praxisából, valamint néhány konkrétabb problémás élethelyzet találó és frappáns leírását. Minderre helyenként valóban szükség is van ahhoz, hogy ne váljon a könyv nagyon egysíkúvá.
A jelzett hangsúlyeltolódásoktól eltekintve, Peterson a Túl a renden-ben sem tesz mást, mint hogy fogyaszthatóbb formában fejti ki azt a koncepciót, amelyet első, de megjelenése után sokáig szinte teljesen ismeretlen könyvében, a Maps of Meaningben (A jelentés térképei) kidolgozott. Ez nem mellékes körülmény, mivel a kanadai pszichológus sikerének – személyes meggyőző erejének – egyik titka egy olyan karakteres meggyőződés vagy világnézet, ami teljességgel szokatlan a mai akadémiai közegben. A Maps of Meaning alaptézise az, hogy az evolúciós folyamatban a környezethez adaptálódó emberi viselkedés kognitív-emocionális alapmintázatai szimbolikus formában a nagy mítoszokban őrződtek meg. Vagyis Peterson szerint az összehasonlító mítoszelemzés segítségével felfejtett szimbólumok vagy princípiumok – a legfontosabbak a Rend, a Káosz és a Hős – általános, neurális szintről induló inger-válasz reakciók elveiként magyarázhatók. Ezek a mítoszelemzések önmagukban nem különösen eredetiek, amellett, hogy kultúrantropológiai szempontból tudománytalannak is nevezhetők. A kanadai pszichológus főként Jung archetípus-elgondolását veszi alapul és adaptálja az evolúciós pszichológiai kerethez. Így ez a konstrukció egyrészről biztosítja Peterson számára a felvilágosult, racionális akadémikus szerepét – mondjuk, a hitvezetők olykor mézesmázos, kegyes metaforáival vagy a genderaktivisták ideológiai sarkításaival szemben –, miközben
ez a világnézet lehetővé teszi azt is, hogy koherens víziót fejtsen ki azzal kapcsolatban, hogyan és miért kellene élnünk.
Mindez párosulva Peterson retorikai képességével és vitakultúrájával, elképesztően hatásos ötvözetet eredményez.
Lehetetlen vállalkozás lenne a sztárpszichológussal szemben megfogalmazott kritikák teljes spektrumát áttekinteni. Az mindenesetre gyakran előkerül, hogy Peterson szabályainak tulajdonképpen nincsen több tartalma, mint, mondjuk, a testnevelő tanár jól időzített felszólításának: „Szedd már össze magad, fiam!” Ez nyilvánvalóan nem igaz. Peterson elég pontosan fogalmazza meg üzenetének lényegét: „Olyan küldetés, elhivatottság képét vázolom fel (ezeknek a fiataloknak), amely az életet érdemessé teszi az életre…, ami segíti őket a nehéz időszakokban…, ami arról szól, hogy jó okuk van arra, hogy felnőjenek: van valami, amit ajánlani tudnak.” Ez nem a testnevelő tanár, de nem is egyszerűen a „szigorú, de gondoskodó apa” szintje.
A leghevesebb kritikák politikai oldalról érték. Szemére vetették, hogy a „posztmodern-neomarxista” ideológusok elleni kirohanásai teljesen megalapozatlanok, mitologizálása, ugyanakkor naturalizmusa, „erő- és fegyelempártisága” fasiszta eszmerendszerekkel rokonítható, végül, hogy veszélyes és megtévesztő módon kapcsolja össze a pszichológiai síkot a politikai síkkal. Tanulságos lenne egyenként végigmenni a vádakon, mert sokat elárulnak megfogalmazóik saját félelmeiről és egyszerűsítéseiről is. A kritikák jó részénél közös azonban a „szegény fasiszta gyermekeink” szindróma, vagyis annak érzékeltetése, hogy Peterson és „követői” egyszerűen szólva ostobák. Ami abban áll, hogy nem tudják elfogadni, nem értik, hogy „hát valóban a világ bonyolult”, „egy dolognak többféle értelmezése lehetséges”, „az identitás társadalmi konstrukció”, „toleránsnak és nyitottnak kell lenni, és a mindenkori társadalmi progressziót kell támogatni, mert minden értelmes, előítéletektől mentes és felvilágosult ember ezt teszi”. Nos, ha valaki ezt a hangot üti meg, akkor abban is biztosak lehetünk: az illető valójában maga sem tudja, hogy pontosan miről is beszél.
A Túl a renden című könyvvel tehát Jordan Peterson visszatért a nyilvánosság küzdőterére. Ami jó hír, mert az a hullámverés, amit eddigi tevékenysége keltett, olyan kérdéseket hozott a felszínre, amelyekről sokan, sok helyen azt hitték, hogy a periférián a helyük, vagy akár azt, hogy nincsenek is ilyen kérdések… pedig mennyire tévedtek.
