Mikor kezdődött ez a háború?
Clausewitztől tudjuk: „A háború valódi politikai eszköz, a politikai tevékenység folytatása más eszközökkel.” 1991-ben a Szovjetunióból kivált Ukrajna. A területén lévő atomfegyvereket hordozó ballisztikus rakéták és hadászati támadó-repülőgépek leszereléséért cserébe a nagyhatalmak garantálták az ország sérthetetlenségét az 1994-es budapesti memorandumban. A semlegességét azonban elmulasztották rögzíteni. Zbigniew Brzezinski Nagy sakktábla című munkája pillérországnak nevezi Ukrajnát, mert nem gazdaságának, hanem földrajzi elhelyezkedésének, az aktív geopolitikiai játékosokra, az Egyesült Államokra, az Európai Unióra és Oroszországra gyakorolt hatásának köszönheti a jelentőségét. A háború onnantól indul meg, hogy Ukrajnára szálltak a volt Szovjetuniónak a területén lévő katonai és gazdasági létesítményei, a Fekete-tengeri haditengerészeti bázisai. Az Oroszország kezében maradt csekély részek használatát Ukrajna megpróbálta gátolni. A Nyugat-Európába irányuló gáz legnagyobb tározói szintén Ukrajnára szálltak,
az orosz elit ezeket mindenképpen vissza akarja szerezni, vagy bankkal vagy tankkal.
Az orosz haderőreform 2012–2013-ra kezdett beérni: megsokszorozódott a csapásmérő erő, harmincszorosára nőtt a manőverező robotrepülők, harcászati-hadműveleti rakéták száma, és komoly fejlesztések mentek végbe az oroszok által preferált tüzérségen, a sorozatvetőkön, amelyek negyven–hetven kilométeres távolságból tudják a célokat tömegtűzzel pusztítani. Ekkor született az úgynevezett Geraszimov-doktrína, amely a négy szakaszból álló, Ukrajnában alkalmazandó hibrid hadviselés módszertanát írja le. A lényeg, hogy a politikai elégedetlenségre, orosz kisebbségi sérelmekre hivatkozva bele lehet szólni a szomszéd ország ügyeibe; szakadárok támogatásával, különleges műveletekkel fegyveres konfliktust lehet szítani, majd végül „békefenntartás” ürügyével be lehet vonulni reguláris erőkkel.
A doktrína névadója-kidolgozója Valerij Geraszimov, kiválóan képzett vezérezredes irányítja a mostani ukrajnai hadműveleteket. A korábbi krími és donbászi akcióknál nagyon odafigyeltek arra, hogy elmossák a médiában, valójában katonai akció folyik. Kis zöld emberke ment szabadságra Ukrajnába, igaz, magával vitte a fegyverét az ottani elnyomott oroszok megsegítésére. A nyugati bírálatokra az volt a válasz: szó nincs katonai műveletről, szabadságukat töltik ott állampolgáraik. Saját polgáraikkal pedig azt próbálták elhitetni, hogy csak az orosz kisebbséget védik. A Krímben ez nagyszerűen bevált: kevés katonai erővel vonultak be, blokírozták a laktanyákat. Minthogy az orosz lakosság nyolcvanszázalékos, a lélektani nyomás és a katonai fenyegetés hatására pillanatok alatt megadták magukat. Kiírták a népszavazást, amely nyolcvanöt százalékosan az Oroszországhoz való csatlakozást támogatta. Mondta is az észak-koreai diktátor, ha ő szervez népszavazást, az százszázalékos eredményt hoz.
Ez megmutatta: a Nyugat nem tud katonailag reagálni, mert nem NATO-terület; az ENSZ Biztonsági Tanácsban az oroszoknak vétójoguk van. Azonkívül mire az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, az EU a döntésig eljutott, ők fait accompli-t csináltak.
A Krím bekebelezésével az oroszok megelégedtek?
Nem. Közvetlen szárazföldi kapcsolatot akartak hozzá.
Ezt a donyecki szakadárok révén akarták elérni, de az ukránok – 2016-tól nyugati tanácsadók segítségével – vissza tudták szorítani őket a tűzszüneti vonal mögé.
Ekkor lép fel megint Geraszimov, stabilizálja a frontot, két hadtestet vezényel a térségbe, megerősíti a szakadárokat, de a hibrid hadviselésnek megfelelően ezt tagadják, csak szakadárok küzdenek a kisebbségek védelme érdekében.
Nyolc évig megy ez így, amikor idén februárban Putyin elismeri a két szakadár népköztársaságot, és közli, a védelmükhöz Ukrajna nácitlanítása és leszerelése, illetve az alkotmányba beírt NATO-csatlakozás megakadályozása szükséges.
De ez nem is volt napirenden…
Persze, hogy nem. 2014-ben a NATO-tagországoknak csak a harmada támogatta a felvételt, amelynek egyik feltétele alapszerződés kötése a szomszéd országokkal, amihez békére van szükség, és egy ukrán elnök se írta volna alá a Krím elszakadását, hiszen belebukna. Hosszú távra befagyott konfliktus alakult ki, ugyanúgy, mint Grúziában: a csatlakozást orosz bázisokkal, szakadár területekkel (Abházia, Észak-Oszétia) akadályozták meg.
Az oroszoknak a Baltikumtól Belaruszon és Ukrajnán át egészen a Kaukázusig húzódó ütközőterületre mindig szükségük volt az esetleges nyugati támadás feltartóztatására – Napóleon és Hitler Moszkváig eljutott.
Miért lenne joga Oroszországnak cordon sanitaire-hez, másnak sincs? Amikor a Föld bármely pontjáról szét lehet lőni Moszkvát, van ennek jelentősége?
Ha a geopolitikai viszonyokat nézzük, igen. A német egyesítés után elhangzott, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé, mégis azt tette.
Ez azért vitatott. Ilyen megállapodás nem született. Ráadásul mit mondjon a NATO, ha egy ország kéri?
Putyin a 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferencián az orosz elit felfogásával összhangban közölte, a biztonság egy és oszthatatlan, és senki ne terjeszkedjen a másik kárára – márpedig szerintünk a NATO-nak e téren van sara. Az oroszok nagyon sok mindent elfogadtak a különböző NATO-csatlakozások folyamán, de kezdettől jelezték, hogyha a NATO eléri a Baltikumot, Belaruszt, Ukrajnát, akkor másként fognak viselkedni. A kilencvenes évek elején a kelet-közép-európai országok a NATO- és EU-csatlakozással tudták a biztonságukat valahová kötni a körülöttük létrejött senki földjén.
Ezt illedelmesen így fogalmazzuk, de valójában az örök orosz birodalmi törekvések megújulásától féltünk mindannyian, kelet-közép-európaiak.
Ugyanakkor
az orosz bezártság – körülkerítettség – sem áll,
hiszen északra, keletre, délkeletre nyitott. „Akinek ennyi időzónája van, ne érezze magát bezárva”, mondta Kissinger. Óriási birodalom tehát az orosz. A legnagyobb egybefüggő terület a földkerekségen.
Hitler és Napóleon megtámadta Oroszországot, de ma valóban félnie kell a NATO-tól?
Az oroszok félelme nyilván a két történelmi sokkból ered. A NATO elsősorban védelmi szervezet. Ez a haderők többségének a nyugati magterületeken való állomásoztatásával megvalósítható. Oroszország számos kérdést, például Kazahsztánt a maga hatáskörében rendezett, nyugati beleszólás nélkül, pedig van ott is nyugati érdekeltség.
A NATO eddig nem telepített atomfegyvereket Oroszország közelébe. A mai hadviselés azon alapul, hogy tengeralattjáróról, repülőről vagy szárazföldről bárhonnan indítható rakéta, amely eléri az orosz hadászati célokat. Az orosz félelem valóban a sértett primadonnára emlékeztet.
Ugyanakkor az 1962-es kubai rakétaválság ismétlődhet meg, Lengyelországba és Romániába rakétarendszereket terveznek telepíteni.
De azok védelmi célúak…
Az Urálon túlra be tudunk lőni velük. Ezekkel az Aegis-rendszerekkel interkontinentális ballisztikus rakétákat lehet felderíteni és elfogni. Ezeket is kifogásolták az oroszok, mondván, bármikor fel lehet azokat szerelni támadótöltettel. De most Lengyelországba és Romániába hadászati támadófegyvereket terveznek az amerikaiak telepíteni. Elvileg csak rövid hatótávolságra alkalmas a szoftverük, de katonák vagyunk, tudjuk, három perc átírni azt.
Ezek a rendszerek még nincsenek rendszerbe állítva?
Egy éve kezdték a telepítés előkészítését…
Akkor, amikor már lehetett tudni: az oroszok támadnak?
Körülbelül. A NATO-bővítést, azt, hogy a rendszerek a közelükbe kerültek, habár ezek nem mindegyike támadófegyver, Putyinék mindenképpen ellenük irányuló lépésnek tekintették. A NATO-csapatok vagy -fegyverrendszerek esetleges odatelepítése súlyosan sértené az oroszok biztonságát, nagyon fájna az orosz légvédelemnek, légierőnek.
Magyarán nemcsak a primadonna hisztizik, valós fenyegetés is volna? De erre nincsen orosz elrettentő pár, például Kalinyingrádban?
Van, de az oroszokat az zavarja, hogy ugyanúgy, mint a kubai válságnál, tíz-tizenöt perc a repidő Moszkváig, és semmilyen komolyabb ellenintézkedést nem tud megtenni. A NATO-nak nyilván nem célja atomfegyverekkel lőni Oroszországot, csak a térség békéjét és biztonságát akarja szolgálni. A Krím után a NATO felfüggesztette az egyeztetéseket, és az oroszok szerint egyoldalú lépéseket tett.
De Ukrajna NATO-csatlakozása változatlanul nincs napirenden.
Valóban nincs, de csatlakozott a Partnerség a Békéért Mozgalomhoz, a NATO előszobájához, aminek keretében megtörténhet a hadsereg demokratikus átalakítása, kontrollja, megindulhat a diplomáciai puhatolózás a NATO irányában.
Oroszország is tagja ennek a Mozgalomnak. Ukrajnát pedig megtámadták. Mint Ön is mondja, nyilvánvaló volt, hogy az oroszok nem elégszenek meg a Donbásszal, az ukránok nem nézhették tétlenül, készültek az újabb támadásra, és ehhez segítséget kértek, kaptak, nemde?
A NATO különböző iskolákat, kiképzőket vitt Ukrajnába, megkezdték a hadsereg szervezeti átalakítását, a kiképzőközpontokban már NATO-módszerek szerint dolgoztak. Korlátozott mértékben modern fegyverek szállítása is megkezdődött. Az ukrán haderő szárazföldi része körülbelül száznegyvenezer főt számlál. Olyan a szerkezete, mint a krémes, a keményebb részek a különleges műveleti erők és a NATO biztosította technikai eszközök, a puha rész pedig a régi tömeghadsereg. Ezt a kétszázezer embert nem lehet két-három év alatt átképezni a NATO-módszerekre, illetve ahhoz is idő kell, amíg egy hadsereg fogadni tudja a modern fegyvereket. Az EU is, Amerika is rengeteg segítséget nyújtott.
A februári támadást katonailag mi indokolta?
A terv régen készen állt, most aktivizálták.
Hogy a rendszerben mi volt az utolsó szikra, amely a hadműveletet megindította, ezt mi, katonák nem tudjuk megmondani. Geraszimovnak és Sojgu honvédelmi miniszternek a politikai akaratot kell végrehajtania.
Igen érdekes kérdés Kína. Mindig hosszú időtávban gondolkodik, kivár. Most is a támadás kezdetén tartózkodott az ENSZ BT-ben, és a NATO terjeszkedését ő is aggasztónak tartotta. A továbbiakban is visszafogott diplomáciát folytat.
Eredetileg villámháborút terveztek?
Az első fázisban a főcsapás irányát áthelyezték Kijevre és a mellette lévő repülőtérre, ahol súlyos hibákat követtek el. Nagyon gyorsan szerettek volna bemenni, megdönteni a kormányt, és arra számítottak, hogy az orosz lakosság kenyérrel és sóval várja őket, az ukránok pedig beletörődnek. Ehhez képest sokkal nagyobb volt az ukrán haderő ellenállása, az orosz lakosság pedig nem állt mindenhol melléjük.
A legtöbb csapás éppen az oroszok lakta területeket sújtotta…
A modern hadviselésnek megfelelően az első napokban hadászati rakétákkal, manőverező robotrepülőkkel, légierővel kivívták a légifölényt és később a légiuralmat. Csapásokat mértek szinte egész Ukrajna területén a repülőterekre, radarállomásokra, vezetési pontokra, ki is kapcsolva ezeket. E nem megtorló, precíziós támadásokkal az oroszok azt jelezték, tudnak többet, de nem akarnak mindent elpusztítani. Amikor az ukránok ellenállásából, az első tárgyalásokból leszűrték, nem lesz egyszerű a bevonulás, modus operandit váltottak, előtérbe került a tömegtűz, a városok katlanba zárása, a megsemmisítő hadászat.
A villámháborús terv tehát nem vált be?
A Blitzkrieg páncélos-gépesített hadviseléshez kötődik, a lengyelországi harminckét, a franciaországi huszonkét, az iraki huszonhat napig tartott. A kifejezéssel tehát csínján kell bánni. Gépesített hadviselésnél, ha a támadó húsz-harminc kilométert naponta meg tud tenni, akkor sikeresnek számít.
Most a tömeges csapások, mondjuk ki: terrorbombázások, atomerőművek felelőtlen megtámadása után meglódul az orosz haderő,
főleg a Krímből kiindulva a donyecki népköztársaságok felé. Már csak a romváros, Mariupol állja az útjukat. Megteremtették az összeköttetést, és a tengerpart a teljes ellenőrzésük alatt áll. A Krímből a másik csapás Odessza irányába indult. A város ostromára készülnek, és tért nyertek. Összesen tehát kétszázötven kilométeres sugarú körben nyomultak előre.
Kijevnél nem jól hangolták össze a szárazföldi erők és légi deszantosok alkalmazását. A repülőtéren nagyobb ellenállásba ütköztek, és nem értek oda a szárazföldi csapatok. A harmadik csapás Kurszk felől érkezik Kijev irányába, és próbálják a Donyeck felől visszavonuló erőket katlanba zárni.
A műveletek a déli részen nagyon sikeresek. Nehézséget jelent az ukrán ellenállás. A logisztikai útvonalak biztosítása különösen nehéz, mert az elöl harcoló harckocsit kétszázötven kilométeres távolságból kell üzemanyaggal ellátni. A másik a kommunikációs vonalak: a zászlóaljnak, hadtestnek mindig együtt kell előrehaladni, hogy az elöl lévőkkel kommunikálni lehessen, márpedig a Krím–Zaporizzsja távolság négyszáz kilométer. A csapatok irányítása bonyolult feladat. Ugyanez áll a Kurszkból indult, már Kijevnél tartó hadoszlopokra.
A helységharc, városokba bemenni, betörni mindig nehéz, a védőnek kedvez, hiszen alulról, felülről, oldalról, a csatornarendszerből lehet támadni a bemenő erőt. Ehhez sok erőre és főleg időre van szükség.
Hogy áll az ukrán hadsereg?
Az első csapásokban elvesztette a repülőtereit, radarjainak kilencven százalékát. Nem tudja felmérni, honnan jön támadás, ha rendbe hozta is a kifutópályát. Sikereket ért el a Stinger-típusú két és fél kilométeres hatótávolságú légvédelmi rakétákkal, az alacsonyan támadó, fel- és leszálló gépeket tudják pusztítani. A donyecki–luhanszki térségben lévő tíz dandár (harmincötezer fő) jelentős, a páncélosok tekintetében tizenöt-húsz százalékos veszteségeket szenvedett, és szorul hátra, a délről, a szakadár területek irányából és az északkelet felől támadó orosz erők irányába. Ezek a csapatok halogató, gerilla-aszimmetrikus harcmodort fognak ezután folytatni. Mivel Kelet-Ukrajnában teljes az orosz légi uralom, megtámogatni se lehet őket.
A partizánháború, aminek van ukrán hagyománya, és a nép egyelőre eltökéltnek látszik szabadságharcában, teljesen kilátástalan lenne? Vietnámtól Afganisztánig hemzsegnek a példák, ahol a reguláris erők nem bírnak velük.
Ha az oroszok komoly hibákat követtek is el, köszörülik a csorbát. Az ukránoknak a nagyvárosokban: Kijevben, Harkovban, Szumiban, Odesszában van lehetőségük. Egy bunkerből nem lehet egy országot irányítani: Zelenszkij nem véletlenül jelezte, hogy alkudozna ezekről a területekről. A háborús károk, a menekülthullám, ötmillió ember távozása megroppantja az országot.
A hasonló támadásokhoz képest az orosz tehát még csak az elején jár?
Igen, két hét után a területnyereség és a légi uralom kivívása roppant jelentős, a precíziós csapások, például a kilőtt lőszerraktárak hatása pedig később mutatkozik, a repülőterek szétlövése miatt a gépek a hadműveleti területről nem tudnak áttelepülni, láttuk, egy Romániában szállt le. A szárazföldi műveletek, a kommunikációs, média- és kibertámadások hatásai összeadódnak egy háborúban.
Amerikai lapok szerint a kibertámadások furcsa módon elmaradnak.
A jól képzett orosz hekkerek a mostani eszkaláció előtt többször támadtak meg ukrán rendszereket, a védelmi és belügyminisztériumot, a Covid-központot, korábban túlterheléssel az erőműrendszerüket. Előfordult, hogy ilyenkor e rendszerek vonalait áttelepítették amerikai vagy más szerverekre. A háborúban azonban nincs ennek nagy jelentősége: zászlóaljak küzdenek zászlóaljakkal, a Twitter-fiókok nem számítanak.
Stephen Kotkin kiváló Oroszország-történész Ukrajna lerohanásának előestéjén azt mondta, modern hadviselésre, kibertámadásra kell számítani. Miért kellett a hagyományos hadviselést alkalmazni?
Mert az ukrán infrastruktúra, a kormányzati, hadműveleti-hadászati, harctéri létesítmények hagyományosak, nincsenek a világhálóra csatlakoztatva. Egy repülőtér informatikai hálózata zárt. Nyugati fejlett, sűrűn lakott, nagyvárosi környezetben alkalmazható a kibertámadás. Itt azonban hatalmas a háborús tér, hatszázezer négyzetkilométer, hossza 1613 kilométer. A szárazföldi csapatoknak tíz-húsz kilométeres zónában kell a hatásukat kifejteniük. Nem akkora tehát a támadandó felület, és nem is ez a cél. Az ellenséget megadásra kell kényszeríteni, lefegyverezni.
Ahogy Clausewitz fogalmaz: védtelenné tenni, és rákényszeríteni az akaratot. Az információs műveletekre a háború harmadik fázisában kerül majd sor, ha sikerül megdönteni a kijevi kormányt, a helyébe bábkormányt ültetni, és ekkortól lesz információs uralma az oroszoknak.
Mit vár?
Délen mindenképpen elfoglalják a partszakaszt. A tárgyalásokon nagy ütőerő, hogy lezárják a tengert a kereskedelmi-katonai flotta előtt. Putyin ragaszkodni fog Krímhez és a vízellátásához – a százharmincezer hektáros mezőgazdasági terület vízellátását biztosító csatornát az ukránok 2014-ben elzárták, az oroszok két napja elfoglalták, a zárat felrobbantották. Kérdés, hogy a nagyobb tengerparti városokat meg akarják-e tartani – nem cél a megszállás, ahogy Putyin mondta. De a két népköztársaság teljes területét szeretnék mindenképpen elérni. A nagyvárosokkal hosszú ideig nem tudnak mit kezdeni: marad az ostromgyűrű, a menekültek kiengedése. Az is orosz alkupozíció, hogy nincs nagyváros ukrán befolyás alatt. Kijev megszállása biztosan nem cél. Ez ukrán többségi terület. Az új kormánynak svéd vagy osztrák típusú semleges státuszt kell kinyilvánítania, lemondania a NATO- tagságról, illetve nemzetközi szerződésben rögzítenie haderejének létszámát, és azt, hogy nem telepít támadó fegyverrendszereket.
Az a nagy kérdés, hogy ezt miért nem lehetett tárgyalóasztalnál elintézni.
Ki rontotta el?
A Nyugat, Biden. Nem szabadott volna ilyen szemellenzősen támogatnia Zelenszkijt, elhitetni vele, hogy Ukrajnában repüléstilalmi zóna lesz. Nem lesz. Nem megy oda egyetlen NATO-katona sem. Nem NATO-terület. Nincs arra BT-felhatalmazás, hogy valamely ország egyénileg segítsen. Ezzel Zelenszkijék súlyos stratégiai hibát követtek el. Tudták, hogy Oroszország nyolc-tízszeres erőfölényben van. Az a kérdés, hogy céljait milyen gyorsan, milyen áron tudja elérni. Minden tisztnek, amikor háborúba megy tisztában kell lennie az erőviszonyokkal: egy harckocsimmal szemben nyolc másik sorakozik fel. Lehetek ügyes, lehetek szép, de nincs esélyem. A légi uralmat az oroszok kivívták. Zelenszkijnek kezdettől fogva óvatosabban kellett volna fogalmaznia: minden mondata szenvedéssel jár. Különösen a körbevett városokban. Egyedül maradt Ukrajna. Nem tud senki a segítségére menni.
Zelenszkij tudta mozgósítani az ukránokat, óriási népszerűségnek örvend. A Nyugat úgy fogja fel, támogatnia kell a szabadságküzdelmüket.
Demokráciák esetén fontos a szabadság, hogy egy ország maga dönti el, mihez csatlakozik. Egy realista politikusnak, márpedig szerintünk Zelenszkij nem az, tekintettel kell lennie országa geopolitikai-geostratégiai helyzetére. Vannak a vágyálmok, meg van a valóság. Szép dolog az alkotmányba beírni a NATO- és EU-tagságot, meg hogy mindenkinek száz kiló arany jár, de nem jut. Ezt óvatosabban kellett volna kezelni. Lehet fegyvereket vinni, amivel sok-sok orosz harckocsit, helikoptert és repülőt meg lehet semmisíteni. De a hadművelet sikere sima számtan kérdése: az következik be, amit a számok mondanak.
A Nyugat felemás ígéretei is ártottak. Hosszú ideig hitegették az ukránokat a felvételükről, de zárt tárgyaláson mindig elmondták, nincsenek meg a feltételek. A NATO-tagsággal az orosz titkosszolgálat aratná a legnagyobb sikert, ukrajnai penetrációja óriási: rengeteg ukrán tiszt nekik is jelent. Sok a vegyes házasság. A katonai felső vezetés orosz képzést kapott. A középvezetés is abban a rendszerben szocializálódott. Titoktartási szempontból nem megbízható ország. Nem lehet bevinni a NATO-kábelt, hogy lássák, milyen a világ.
Ezek szerint a NATO-tagság még sincs napirenden, a NATO-rakéták ukrajnai telepítése merő képzelgés?
Háborúban három dolgot elemzünk. Először a kormányzatot: az ukrán eltökélt, megvédi az ukrán nép szabadságát, az orosz teljesíti a katonai célokat, legyőzi az ukrán nép ellenállását. Másodszor a haderőt: az ukrán, bár szép sikereket mutatott fel, nem nyerhet, az orosz végrehajtja a feladatot, megbecsült része a társadalomnak. Harmadszor a lakosságot: az ukránok megosztottak, kisebbségeikkel köztudottan rosszul bánnak, többségük szeretné minél előbb befejezni a háborút; az oroszokra a szankciók idővel hathatnak, érzik, ez a háború túl sok terhet ró rájuk, és az elit ellen fordulhatnak. Ezen a hármason kellene a diplomatáknak elgondolkodniuk. Liddell Hart angol hadtudós írja, hogy a politikai stratégiának nemcsak a háborút, hanem az elkövetkező békét is meg kell terveznie. Az óriási háborús pusztítás és menekülthullám után a béke helyreállítása bőven ad okot fejtörésre.
Ezeket a tényezőket Putyinék végiggondolták?
Igen.
Van olyan terv is, amely szerint sikertelenség esetén Putyinnak is, a védelmi miniszternek is, a vezérkari főnöknek is mennie kell.
Egy véres háború után ez gyakran bekövetkezik. Az oligarchák és a szűk belső kör hat Putyinra, de most mégis leginkább ő kényszeríti rá az akaratát mindenki másra: sürgeti a haderőt, az meg túlvállalja magát, de halad a művelettel. Ahogy egy nemzet sportol, úgy harcászkodik. Az oroszok mindig sakkoztak, a második világháborúban nagyon sok gyalogot, tisztet veszítettek, de mattot adtak az ellenfélnek. Sajnos az orosz vezetést sosem érdekelte, hogy ez milyen áron valósul meg. Kimutatták, hogy a németek és az oroszok 1:9 arányban estek el. Akármilyen áron, de Putyinnak kell a politikai-katonai siker. A Krím után nagyon megnőtt a népszerűsége, most nem fog.
Becslések szerint orosz ellenőrzés alá vont ukrán területek 2022. március 18-án:
Becsült orosz előrenyomulás (szaggatott keretű rózsaszín terület)
Becsült orosz ellenőrzés (rózsaszín terület)
Állítólagos orosz ellenőrzés (szaggatott keretű sárga terület)
Állítólagos ukrán ellentámadás (szaggatott keretű kék terület)
Ukrán tüntetés az orosz invázió ellen (kék kör)
Nyitókép: Orosz harci járművek szétlövése
