„A romák felzárkóztatásának három alaposzlopa az oktatás, a munkahelyteremtés és az emberi szív.”

(Boldog Ceferino Intézet)

 

Honnan fakad ez az érdeklődés a cigányság helyzete, kultúrája iránt?

Intézményünkben a roma kultúra előtérbe helyezésének hosszú története van. Idén március 20-án már a XIV. Roma Konferenciát rendeztük a főiskolán, ezúttal a cigány és/vagy hátrányos helyzetű gyerekek nevelésében sajátos módszereket alkalmazó szervezetek álltak a középpontban. Az első ilyen alkalmat – a hallgatók kezdeményezésére – én szerveztem meg még 2001-ben. Ennek olyan jó visszhangja lett, hogy a folytatás mellett döntöttünk, és úgy határoztunk, hogy tematikus összejöveteleket szervezünk.

Rashajok, papok, szerzetesek – istenes emberek a cigányok között címmel 2014-ben a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya által megjelentetett kötetben cigány és nem cigány interjúalanyok nyilatkoztak a cigányok között végzett szolgálatukról. Legújabb, Sírókkal sírni, nevetőkkel nevetni – Cigány papok növekedéstörténetei című interjúkötetünkben már csak magukat cigánynak valló lelkészek beszélnek az életükről, munkájukról. Az interjúalanyok felkutatásában Bángi Magyar Anna, a Boldog Ceferino Alapítvány igazgatója volt segítségünkre.

Ugyanazokat a témákat vetették fel minden interjúalanyuk esetében, gondolom, azért is, mert bár a kérdések megegyeznek, mint minden élet, minden történet is más és más.

Valóban megvoltak a kiindulópontok, például: Mit szólt az alapvetően patriarchális cigány közösség ahhoz – mert én nem is a családot, hanem a közösséget emelném ki –, hogy nem nősülnek; Hogyan fogadták őket a papneveldében; Hogyan illeszkedtek be a gyülekezetek életébe…

Ezek valóban fontos kérdések, különösen az identitás, a kultúra átörökítése szempontjából.

Hogyne, természetesen. Magam is cigány vagyok, vidéki romungró zenészcsaládba születtem. Tudtam ugyan, hogy cigányok vesznek körül, de nem azonosultam velük, egészen kilencéves koromig, amikor is az egyik tanárnő az iskolában azt mondta, hogy álljanak fel azok, akik cigányok. Ennyi idősen nem is fogtuk fel, hogy miről van szó, mire jó ez, de azért persze csak felálltunk. A tanárnő mindenesetre annyit elért ezzel, hogy ami eddig gyerekek közti konfliktus volt, az magyar–cigány konfliktussá lett.

És Ön ezután úgy érezte, hogy szégyellnie kell(ene) magát, mert cigány?

Épp ellenkezőleg.

Csak azért is cigány akartam lenni!

Most sem érzem úgy, hogy cigánynak lenni szégyenletes dolog lenne, egyszerűen csak hátrányt jelent.

Gondolom, elsősorban a többségi társadalom sztereotípiái és előítéletei miatt, amelyekről a kötetben is szó esik.

Sajnos egyet kell hogy értsek az egyik interjúalanyunkkal, aki azt mondta, hogy a cigány szót ma pejoratív értelemben használjuk, ez egyfajta stigma, ami helyett, hogy el tudjuk fedni, el tudjuk rejteni, inkább a roma (a rom ember, férfi, férj többes száma) szót használjuk.

A kötetben szereplők azonban ellenpéldát jelentenek. Megmutatják, hogy küzdelmek, kitartás, akarás árán lehet változtatni, változni, ki lehet emelkedni a hátrányok, nehézségek ellenére is.

Ez így van. Ám az tagadhatatlan, hogy a cigányság társadalmi problémái, gondjai sokrétűek, nagyon összetettek. Minden politikai töltettől mentesen, szociológusként azt mondanám, öt területet fednek le: lakóhelyi szegregáció, foglalkoztatás, egészségügy, oktatás és maga a diszkrimináció.

Nem az az alapvető baj, hogy sajnos még mindig vannak cigánytelepek, és hogy azok a falu szélén helyezkednek el, hanem azok a tarthatatlan, emberhez nem méltó körülmények, amelyek ott uralkodnak. Nagyon szép és

jó, hogy munkaalapú társadalmat építünk, de erre nem a közfoglalkoztatás jelenti a valódi megoldást, hiszen az fél év után lejár,

és munkanélküliség követi.

Az sem titok, hogy a cigányok – javarészt az életkörülményeik miatt – katasztrofális egészségi állapotban vannak, náluk legalább tíz évvel kevesebb az átlagéletkor, mint azoknál, akik nem cigányok. Erős a diszkrimináció. Volt olyan eset, amikor egy kórházban külön osztályra vitték a szülni készülő cigány nőket. Vagy egy árufeltöltő állásra felvettek volna valakit a telefonos interjú alapján, ám amikor személyesen találkoztak vele, a pozíciót „hirtelen” már betöltötték.

Az oktatás megoldást, kiugrási lehetőséget jelenthetne.

Hároméves kortól az óvoda, hatéves kortól az iskolalátogatás kötelező. De mivel szabadon lehet oktatási intézményt választani, a szülők – valljuk be – általában elviszik másik iskolába vagy akár másik településre is a gyereküket, hogy ne kerüljön cigány gyerekekkel egy osztályba. Sok esetben nem is a tanulás, a tanterv az elsődleges gond, hanem az, hogy

a gyerekeknek otthon nincs mit enniük, úgy jönnek be az iskolába, hogy aznap ott kapnak először enni.

Vagy a téli hidegben nincs meleg kabátjuk. Ezeknek a komoly problémáknak a megoldása – ami a gyermekvédelemnek és a szociális ellátórendszernek lenne a dolga, nem az iskolának – az elsődleges feladat.

Ha tanulnak is a roma fiatalok, sokszor olyan szakmákat sajátítanak el, amelyeknek ott, ahol a többségük él, nem veszik hasznát. Mivel a végzettségük nem piacképes, elvándorolnak a falujukból a városba. Budapesten belül is látható egyfajta „vándorlás”, szegregáció, hiszen vannak kerületek, városrészek, ahol több cigány él.

A létező és nem letagadható negatívumok után milyen pozitívumokat, megoldási javaslatokat tudna említeni? Meglátása szerint a jövőben mit tegyen, mit tehetne a cigányság, illetve a többségi társadalom a megoldás, az előrelépés érdekében?

A magam példáján azt láttam, hogy

a közvetlen rokonság hozzáállása, támogatása rengeteget számít.

Kontrollfunkciót tölt be a családi környezet. Az, hogy a szülők mit közvetítenek, mit tartanak fontosnak. Otthon én azt tapasztaltam meg, hogy a tudás érték. A munka érték. Egerben jártam középiskolába. Történelem szakos tanárom hatására lettem magam is történelem szakos tanár és művelődésszervező. Miután végeztem, megfogadtam, hogy olyan iskolába megyek tanítani, ahol többségben vannak a cigányok.

Mit lehetne tenni az előítéletek ellen?

Ezeket sem a romák, sem a többségi társadalom oldaláról nem lehet csak úgy eltörölni. A klasszikus sztereotípiákat a szülők átörökítik a gyermekeikre. A másik iránti szeretet és tisztelet, az elfogadás lehet az, ami lebonthatja a falakat, megszüntetheti az előítéleteket. De ez hosszú folyamat. Idő kell hozzá, hogy végbemenjen.

Addig sem sopánkodom amiatt, miért vagyok cigány. Azóta különösen nem, amióta egyszer meghallgattam a váci siketnémák számára létesített iskolában oktató tanár előadását, aki arról beszélt, hogy ha ő saját magát nem fogadja el, hogy várhatja, hogy a másik elfogadja őt. Az is nagy hatással volt rám, amikor Beer Miklós nyugalmazott püspök azt kérdezte egyszer tőlem: Iván, ki volt az, aki megválaszthatta volna, hogy hová születik? Azonnal tudtam, hogy Jézusra gondol, aki – bár lett volna más lehetősége is – a jászol mellett döntött. Akkor megértettem, hogy senki nem véletlenül lett az, aki. Istennek mindnyájunk életével célja van.

 

Nyitókép az Apor Vilmos Katolikus Főiskola engedélyével (avkf.hu)