Miből fakad Putyin dühe?

Pályafutását KGB-tisztként, az amerikai imperializmus ellen harcolva kezdte az NDK-ban. Ám eleinte nem ez látszott meghatározni elnöki magatartását. Szolidaritást tanúsított az Egyesült Államokkal a terrortámadás idején, és úgy tűnt , folytatja a demokratikus, piacpárti, nyugatbarát jelcini politikát. Hogy ezt őszintén tette-e, nem tudni, de 2007 táján fordulat következett be, a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián már egyértelműen Nyugat-ellenes, konfrontatív beszédet mondott. Ehhez társult még közismert tétele a Szovjetunió felbomlásának geopolitikai katasztrófájáról. Márpedig magyar fülnek ennél aligha lehet bántóbb, hiszen éppen ennek köszönhettük a szabadságunkat. Nemcsak mi, közép-európaiak, hanem a közép-ázsiai „kánságok” is emiatt ízlelhették meg a szabadságot.

 Ezen a konferencián Putyin a NATO-bővítést Oroszország elleni provokációnak mondta. Azóta pedig állandóan országa körülkerítését rója fel a Nyugatnak. Jogos ez a panasz?

Csak mostanában került elő Putyinék megnyilatkozásaiban, hogy a Nyugat megszegett volna valamilyen arra vonatkozó ígéretet, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé. Vannak viták, hogy ki mit mondott szóban 1990 elején, de az biztos, hogy ennek írott megállapodásban semmilyen nyoma nincsen.

 A múlt héten Condoleezza Rice Fareed Zakariának – az illiberális szó megalkotójának – adott interjújában azt mondta, hogy ez az ígéret valóban elhangzott, de az NDK-ra vonatkozott…

Persze, meg is írtam épp ebben a lapban, hogy

arra volt szerződés, hogy amíg a szovjet csapatok ott vannak az NDK-ban, addig a NATO nem megy be arra a területre, nehogy bármilyen súrlódás történjék –

ez a nyilvános dokumentumokból is világos. Ennél sokkal fontosabb volt azonban, hogy mi, kelet-közép-európaiak mit akartunk. A visegrádi országokkal együtt 1992-től nyíltan hirdettük, hogy célunk a NATO-hoz való csatlakozás. Volt akkoriban, 1956 nyomán Magyarországon némi keletje a semlegesség gondolatának – 56-ban vágyaink netovábbja lett volna kiszabadulni a varsói szerződésből és osztrák mintájú semlegességet elérni, amit reálisnak is tartottunk akkor. A hidegháború végén azonban egyáltalán nem tűnt megnyugtatónak, hogy ezek a korábban egymással komoly ellentétben lévő kis országok ne tartozzanak sehova a senki földjén. Félő volt, hogy könnyen egymás ellen fordulnak, vagy szabad prédái lehetnek a nagyhatalmaknak. Én nagyon bíztam Jelcinben és külügyminiszterében, Kozirjevben, de ahogy Antall József mondogatta: „Ha az orosz medve kialussza magát, bajt okozhat.”

„Naiv ember – figyelmeztetett máskor –, aki azt hiszi, hogy az örök Oroszország lemondott a közép-európai térségben a politikai szerepéről.”

Az volt akkor a meggyőződésünk, amelyet ma is érvényesnek tartok, hogyha mi belépünk a NATO-ba, az esetleg felébredő orosz nacionalizmusban fel sem merülhet, hogy igényt támasszon a térségünkre, visszafoglalja, befolyása alá vonja azt, mert a NATO védte TILOS-terület leszünk. Ha ezt elfogadják, attól a lehető legjobb viszony lehet köztünk, sőt, akkor, a kilencvenes évek elején-közepén még Oroszország NATO-tagsága is napirenden volt. 

Ahogy még Putyin is akarta, mint Zakariának elmondta…

Nem szabad elfelejteni: azért tartott olyan sokáig a mi NATO-csatlakozásunk, mert a Nyugat Oroszország érzékenységét mindképpen tekintetbe akarta venni. Mindjárt a csatlakozás első – cseh, lengyel és magyar – köre után létrehozta a NATO–Oroszország Tanácsot, amely révén Oroszország intézményesen megfigyelhette a NATO-folyamatokat, és láthatta, hogy az atlanti szövetségnek nyilvánvalóan semmilyen ellenséges szándéka nincsen Oroszországgal szemben. Ezt huszonöt éven keresztül elismerték. Putyin is csak az utóbbi években állt elő azzal, hogy a NATO körbevette és fenyegeti őt. Korábban soha nem hangzott el olyasmi, mint most, hogy a NATO-bővítést szőröstül-bőröstül vissza kell csinálni, a mi szuverenitásunkat is kétségbe vonva.

 A NATO–Oroszország Tanácson kívül adott más garanciákat a Nyugat az oroszoknak?

A hidegháború utáni tizenöt évben nem történt egyetlen olyan lépés sem, amelyet a legérzékenyebb orosz politikus vagy stratéga fenyegetésnek értelmezhetett volna. A NATO nyugat-európai erőit folyamatosan csökkentette, Kelet-Közép- Európában pedig csupán 2014 óta rotál egy-két ezer fős gyors reagálású csapatot. 

Alapjában véve a NATO védelmi szövetség, ráadásul mi oka lett volna a szuperhatalomból erős középhatalommá gyengült országot fenyegetnie.

Az USA-nak pedig Kína egyre erősödő katonai fenyegetésével szemben – de az oroszokkal közös keresztény civilizáció okán is – elemi érdeke volt velük jóban lenni. Törésként emlegetik az oroszok az 1999-es Jugoszlávia elleni bombázást. Az oroszok vajon miért tekintik ellenük való lépésnek, hogy a NATO megakadályozta a szerbek koszovói népirtását? Miért kellett azonosulniuk a miloševići nacionalista-kommunista rezsimmel? A 2016-os lengyelországi és romániai rakétatelepítésekre pedig csak akkor került sor, amikor Moszkva már erősen agresszív hangokat ütött meg a Nyugattal szemben.

 Ez tehát a körbekerítés?

Ezek a rakéták csak védelemre, támadó, ballisztikus rakéták lelövésére alkalmasak, támadásra nem.

A körbekerítés gondolata maga is hiábavaló, mert Oroszországot a világ bármely pontjáról, akár a Csendes-óceánról célba lehet venni támadórakétákkal.

De Oroszországnak roppant kiterjedésű határai vannak a Balti-tengertől az Északi-tengeren át egészen Kínáig és Indiáig. A NATO tehát egyáltalán nem veszi körül. Nyugat felől a parányi balti országok révén érintkezik közvetlenül Oroszországgal, de Kelet-Közép-Európát elválasztja a Belarusz és Ukrajna képezte eszményi ütközőzóna, amelyet most számol fel Oroszország a Belarusszal való formális egyesüléssel és a renitens Ukrajna lerohanásával. Az utóbbi NATO-tagságát az orosz propaganda szándékosan nagyította fel: hiszen az nincs is napirenden, a csatlakozási folyamat, ha megindulna (de nem indult meg), hosszú évekig tartana, és még csak nem is Magyarország akadályozza meg. A NATO azért nem kötelezi el magát, hogy nem veszi fel Ukrajnát vagy Grúziát, mert ez elfogadhatatlan korlátozása lenne ezek szuverenitásának. 1991-ben mi is szembesültünk ezzel a követeléssel, hogy ugyanis soha ne csatlakozzunk olyan szervezethez, amelyet a szovjetek maguk ellen irányulónak minősítenek. Ezt a szovjet igényt mi nem fogadtuk el – Románia igen. A NATO összességében korrekt módon járt el az elmúlt harminc évben, semmilyen fenyegető vagy provokatív lépést Oroszországgal szemben nem tett. Az, hogy Ukrajnától nem tagadja meg a belépés távlati lehetőségét, csupán annyit jelent, hogy támogatja az ország demokratizáló törekvéseit. Fonák lenne a részéről, ha nem tenné. Az látja ellenségesnek ezt, aki ellenségeskedni akar, és a demokráciával van baja.

Orosz hadm?velet

Katonai sisak Kijevben 2022. február 26-án. MTI/AP/Efrem Lukackij

Amikor 2014-ben az oroszbarát Janukovicsot valódi népfelkelés kergette el, Ukrajna nem a NATO-, hanem az uniós tagságot akarta elérni, hogy nyomorúságos gazdasági helyzetén javítson.

A NATO-tagság célja igazán a Krím bekebelezésére és a donbászi háborúra válaszul fogalmazódott meg.

És ugyan 2019-ben beírták az alkotmányba, de megvalósulása változatlanul a ködös jövőbe vész.

 Az amerikai realista külpolitikai iskola képviselői azért bírálják az amerikai külpolitikát, mert az orosz geopolitikai érdekek figyelmen kívül hagyásával terjesztette keletre a NATO-t.

Kelet-közép-európaiként, magyarként azt hallani, hogy szabad demokráciává válva nekünk ott a helyünk, ahol az oroszok kijelölik, felháborító.

Condoleezza Rice is ezt mondja, hogyan utasíthatták volna Ukrajnát, ha el akar szakadni, hogy maradjon veszteg a helyén.

Én erősen támogatom az 1917/18-ban függetlenségét megteremtő Ukrajna szuverenitását.  Lengyelország és Magyarország ugyan történelmi államok, amelyeket csak kíméletlen erőszakkal lehetett a szovjet uralom alatt tartani,  de az ukránok is mondhatják, hogy ők századok óta akarnak ukránok lenni, csak nem hagyják őket.

Nem is állíthatjuk nemzeti önzéssel: mi megtaláltuk a fészkünket a nyugati féltekén, de ide más ne jöjjön. Ukrajna önállósága nekünk, magyaroknak elemi geopolitikai érdekünk is.

De a geopolitikai bírálatokkal szemben fontos hangsúlyozni: Oroszország legfőbb érdeke a stabil szomszédság. A gyéren lakott Szibériával szemben ott a sűrűn lakott, területéhes Kína. Azon kívül az iszlám fundamentalizmussal sem igen boldogul egyedül.

 Az amerikai realisták ugyanakkor azt is a szemére vetik a maguk és Európa liberális demokrata politikájának, hogy békét akar bármi áron. A „geopolitikailag” gondolkodó Putyin odateszi a hadseregét az érdekérvényesítése mögé, bezzeg a Nyugat, amely békét akar mindenáron, erre nem hajlandó.

Hiba lenne a történelmi analógiákat figyelmen kívül hagyni. Külügyminiszterként is azt tapasztaltam, hogy az 1930-as évek megszégyenült megbékéltetési politikájának újabb s újabb változatai ütik fel a fejüket. A XX. század háborúi után nyilvánvaló, hogy a békét fenn kell tartani, de a behódolás, az elvtelen engedmények árán nem, mert az csak fokozza az agresszor étvágyát. Minthogy igaz a latin mondás: Si vis pacem, para bellum (’ha békét akarsz, készülj a háborúra’), voltam s vagyok atlantista. Egy erős NATO jelenti ugyanis a legnagyobb biztosítékot a béke fenntartására. Szerencsére mi tagjai vagyunk e katonai szervezetnek, nyugodt lehet az álmunk. A délszláv háború idején egyáltalán nem volt nyugodt, a szerbek mindenképpen be akartak minket vonni a háborúba. Ezért rendszeresen megsértették a magyar légteret, mi pedig védelmet, Patriot-rakétákat kértünk a NATO-tól, mire ők azt felelték: mi nem vagyunk NATO-tagok, nem tudnak közvetlen katonai segítséget adni, de ha a NATO-val folytatott együttműködésünk (felderítő AWACS-repülőgépek a taszári repülőtéren) vezetne szerb támadáshoz, akkor a NATO nem fog bennünket cserben hagyni. Ma, bár roppant szomorú, hogy a szomszédunkban háború dúl, biztonságban vagyunk.

Nem azért, mert mi nem lépünk, keveredünk bele – miért lépnénk bele, szó nincs erről –, hanem azért, mert a NATO közös védelme kiterjed ránk is.

 A XIX. század valamennyi jeles magyar politikai gondolkodója pártállástól függetlenül óvott az orosz politikától. A mai magyar jobboldal egy részét mégis meglepetésszerűen magával ragadta az oroszpártiság.

Én még ahhoz a kimenő nemzedékhez tartozom, amely öntudatosan élte meg 1956-ot. Mi nem oroszellenesek voltunk. Antall nemegyszer mondta, hogyha leveszik a kezünkről a bilincset, baráti jobbot nyújtunk az orosz népnek. Éles különbséget tett a jóindulatú orosz nép és zsarnoki vezetői, az oroszokat, ukránokat egyaránt sújtó szovjet politika között. Magam is nagy tisztelője vagyok az orosz kultúrának, vallásosságnak, de Putyint 2006 óta egyre kritikusabban szemlélem. A grúzok elleni fellépése még akkor is elfogadhatatlan volt, ha a grúzok bután és csúnyán viselkedtek az abházokkal. Úgyhogy engem erősen meglepett az egyre inkább terjedő oroszbarátság, ami azonban inkább Putyin-barátság. Persze sok összetevője van. Magam is kritikusan nézek számos nyugati folyamatot. A Nyugat alkonyát Spengler száz évvel ezelőtt írta meg, de a Nyugat eddig le tudta győzni a saját válságait. A harmincas évek nyugati megbékéltető politikája mögött az a gondolat is meghúzódott, hogy a demokrácia nem működik, erős kézre van szükség (Mussolini kell ahhoz, hogy pontosan járjanak az olasz vonatok), de a Nyugat ebből is kigyógyult – Hitler és Sztálin „segítségével”. Bízom abban, hogy ezeket a mostani válságjelenségeket is levetkőzi a Nyugat. Abban azonban biztos vagyok, hogy a megoldást nem valamiféle putyini tekintélyuralom, hát még orwelli, a leglátványosabban Kínában kiépülő agymosó-megfigyelő állam hozhatja. A hazai Putyin-rokonszenvet én fel nem foghatom, nemcsak azért, mert ha valaki komolyan megtér kereszténynek, akkor nem öleti meg az okvetetlenkedő újságírókat, nem záratja börtönbe az ellenzékét, hanem azért sem, mert az ásványkincsekben gazdag országot, Szentpétervár és Moszkva nagyvárosi fejlesztését leszámítva gazdaságilag nem vitte előbbre.

A Putyin-pártiság az ukránokkal az ottani magyar iskolák ügyében folytatott vitánkból is merített. Itt nekünk van igazunk, bár alighanem célszerűbb lett volna a diplomáciában megszokott eszközökkel élni, kevésbé sarkos-hangos ellenlépéseket tenni. Ukrajna foglya annak a tévképzetnek, amely egykor rajtunk is úrrá lett, hogy a soknemzetiségű országból az iskolák révén lehet egységes nemzetállamot faragni. De a kisebbségek számára, mint Markó Bélától tudjuk: „A nemzetállam: rémálom.” Megütközve látom, hogy az orosz agresszió után is – amelyet a kormány immár maga is, nagyon helyesen, elítél – a kormánypárti média megpróbálta a putyini álláspontot igazolni, a negyvenmilliós Ukrajna létét is, nemzeti akaratát is tagadva NATO-provokációt emleget. Ugyanígy a kínaiak Tajvanhoz való joga mellett áll ki anélkül, hogy megkérdezte volna a tajvaniakat.

Remélem, az érintett körökben megtörténik egyfajta kijózanodás: a putyini módszerek nem egyeztethetők össze a magyar nemzet politikai ethoszával.

Ha pedig Putyin netán győzne, abból számunkra is nagy baj származna.

Nyitókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök 2021. június 20-án. forrás: Kremlin.ru