„Oroszország nem duzzog, erőt gyűjt” – Alekszandr Mihajlovics Gorcsakov herceg, külügyminiszter (1856)

Kelet-Ukrajnában változó intenzitással háború folyik, amióta 2014-ben Oroszország bekebelezte a Krím-félszigetet. Az elmúlt hetekben több mint százezer fős fegyveres erőt vont össze Oroszország a nyugati határánál, sok megfigyelő orosz offenzívától tart, amelynek az elsődleges célja a jelenlegi ukrán vezetés eltávolítása, illetve idővel Ukrajna visszatérítése az eurázsiainak is nevezett orosz birodalomba. Ennél jóval szerényebb cél megakadályozni Ukrajna (és Grúzia) esetleges NATO-tagságát. Ez ugyan nincs napirenden, de a nyugati álláspont szerint nem lehet megtiltani szuverén államoknak, hogy maguk döntsék el, milyen nemzetközi szervezethez, szövetséghez tartozzanak.  Az Egyesült Államok világossá tette, hogy szuverenitása védelmében Kijev ugyan nem számíthat amerikai csapatokra, de az USA minden eddiginél súlyosabb szankciókkal válaszolna egy Ukrajna elleni orosz invázióra.

A helyzet a szovjet blokk és a Nyugat között 1989-ben véget ért hidegháború felújulásával fenyeget.

Annál is inkább, mivel Putyin elnök tavaly december 17-én azzal az igénnyel állt elő, hogy a NATO vállaljon kötelezettséget: sem Ukrajnát, sem más egykori szovjet köztársaságot nem vesz föl tagjai sorába, továbbá, hogy a NATO Európában ne tartson orosz területet elérő rövid- és közép-hatótávolságú rakétákat. Magyarországot közvetlenül is érinti a harmadik követelés, hogy a NATO ne állomásoztasson csapatokat és ne tartson fenn katonai infrastruktúrát az orosz határok közelében, azaz az egykori Varsói Szerződés, illetve az egykori szovjet tagállamok, tehát a balti országok területén, sőt nagyobb hadgyakorlatokat se tartson ott. Mindezek elfogadása azt jelentené, hogy a NATO-ba 1999 óta felvett Közép-Európa keleti és a Baltikum országai legfeljebb valamiféle másodosztályú tagok lennének a szervezetben.

 Azaz orosz felvetések és háborús riadalom áll a  a január 10-én Genfben Oroszország és az Egyesült Államok között megkezdett, majd a NATO-val Brüsszelben folytatott tárgyalások hátterében. A Kreml magyarországi szócsöve, az úgynevezett Magyar Békekör szerint „Az orosz–amerikai tanácskozást orosz részről az egyik utolsó lehetőségnek tartják arra, hogy a NATO és vezető hatalma a visszavonulás békés útját válassza. Ellenkező esetben olyan műszaki-katonai ellenlépéseket helyeztek kilátásba, amelyektől azt remélik, hogy kikényszeríthetik, amit tárgyalással nem sikerül.”

Ez a hangnem az 1950–1960- as éveket idézi.

 Az orosz igényekben egyfajta ultimátumot érzékelő NATO-tagországok és a közép-európai népek közvéleményének többsége a fejük fölött kötött alkutól, lényegében cserbenhagyásuktól tartanak. Erről szól a kétsebességes Európa gondolata ellen két magyar EP-képviselő, a DK-s Ara-Kovács Attila és a Jobbikos Gyöngyösi Márton által indított aláírásgyűjtés is. Másokkal együtt ők is fölidézik az 1938-ban Csehszlovákiát Hitlernek kiszolgáltató müncheni szerződést, valamint a Közép-Európát úgymond Sztálinnak átengedő 1945-ös Jaltai értekezletet. Attól tartanak, hogy az orosz–kínai politikai együttműködés gyöngítéséért cserébe Amerika elfogadhatja a közép-európai orosz hegemónia valamilyen helyreállítását.

Óvatosan kell bánni a történelmi analógiákkal. El szokták felejteni, hogy Münchenben csak a német–csehszlovák határt módosították az etnikai elvnek megfelelően, de Hitler garanciát vállalt a maradék Csehszlovákia határainak és szuverenitásának a tiszteletben tartására. A müncheni szerződés eredendő hibája az volt, hogy nem az etnikai elv érvényesítése érdekében csatolt hárommillió német tudatú cseh állampolgárt a náci Harmadik Birodalomhoz, hanem a náci Németország megbékítésére, egy új világháború elkerülésére. Fél év sem kellett ahhoz, hogy a vállalt kötelezettséget a Führer fölrúgja, a Wehrmacht bemasírozott Csehországba. Hasonlóképpen a Jaltában a „felszabadított Európáról”-ról szóló, a Szovjetunió által is elfogadott nyilatkozatban szerepelt az önrendelkezés ígérete:  „Minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar.” A folytatás még konkrétabb volt: a három győztes nagyhatalom támogatni fogja, hogy az egyes országokban a lakosság összes demokratikus elemét képviselő kormányhatalmat létesítsenek, amely köteles minél előbb szabad választásokat tartani. Vagyis München és Jalta súlyos, tragikus következményekkel járó hibája az volt, hogy egyik sem tartalmazott garanciát az ígéretek betartására. A müncheni szerződést Hitler, a jaltai Nyilatkozatot pedig Sztálin megszegte – sőt eszükben sem volt megtartani.

A történelem büntetése nem maradt el: a náci Németország totális háborús veresége, morális csődje és területe lecsökkenése, a Szovjetunió pedig vereséget szenvedett a hidegháborúban, és részeire bomlott.

Okkal bízunk abban, hogy az Egyesült Államok és a NATO nem köt olyan megállapodást az Oroszországi Föderációval, ami föladná, vagy akár csak gyöngítené az egykori szovjet birodalomból, vagyis a Szovjetunióból és a szovjet blokkból kiszabadult országok szuverenitását, semmivé téve a hidegháború kedvező kimenetelét.

Az az igény, hogy szuverén államok felvételével a NATO ne terjedjen tovább keleti irányba, engem az 1991-es úgynevezett Kvicinszkij-formulára emlékeztet. Az akkori szovjet külügyminiszter-helyettes olyan vállalást igényelt az éppen megszűnt szovjet katonai-politikai blokk kelet-közép-európai tagjaitól, hogy soha nem csatlakoznak olyan szervezethez, amelyet a másik fél maga ellen irányulónak tekint. Iliescu Romániája elfogadta ezt a feltételt, és ennek alapján kötött kétoldalú szerződést még 1991-ben a Szovjetunióval, de az Antall-kormány – a NATO-val kapcsolatos szándékainkra is gondolva – nem fogadta el szuverenitásunk ilyen korlátozását. (Válaszként a befolyását feladni nem akaró szovjet vezetés szívesen fogadta korábbi magyar híveit, nemcsak az 1991. áprilisban Moszkvába utazó Horn Gyulát, de az Országgyűlésbe be nem jutott Thürmer Gyulát is, aki főtitkárként vezette az MSZMP-t, a mai Békekör előfutárát.)

Visszatérő elem az orosz érvelésben, de találkozunk ezzel Nyugaton is, hogy az 1990-es években az Egyesült Államok becsapta az oroszokat. Putyin elnök váltig állítja, hogy 1990-ben a német egységgel kapcsolatos tárgyalásokon James Baker amerikai külügyminiszter ígéretet tett, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni. Baker ezt cáfolja. A Németországgal kapcsolatos végleges rendezésről szóló „kettő plusz négy”-szerződést 1990. szeptember 12-én írta alá a Német Szövetségi Köztársaság, az NDK, a Francia Köztársaság, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok. Ebben ilyesmi nem szerepel, csak annyi, hogy a keletnémet terület mentes marad a nukleáris fegyverektől, és hogy a szovjet csapatok kivonásáig kizárólag német katonai erők tartózkodhatnak ott.

Sem ez, sem más szerződés, írásos dokumentum nem tartalmazta, hogy a NATO nem bővülhet,

hogy a szabadságukat visszanyert népek nem dönthetnek szabadon biztonságuk megőrzésének módjáról, szövetségeseik megválasztásáról.

Ismeretes, hogy Antall miniszterelnök már 1990. június 7-én Moszkvában kezdeményezte a Varsói Szerződés felülvizsgálatát és katonai szervezetének megszüntetését. Az utóbbiról szóló megállapodást 1991. február 25-én Budapesten írtuk alá, magyar részről Für Lajos honvédelmi miniszter és magam, az év július 1-jén pedig szovjet beleegyezéssel feloszlott a Közép-Európa alávetettségét intézményesítő Varsói Szerződés. Személyesen tanúsíthatom, és a Külügyminisztérium dokumentumai is igazolják, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei nemhogy sürgették volna ezt a folyamatot, hanem lassítani próbálták, fékeztek bennünket, hogy ne sértsük a szovjetek érzékenységét, s ne veszélyeztessük Gorbacsov pozícióját.

Az 1991. február 15-én létrejött Visegrádi Együttműködés a három ország függetlenségének garanciáját az Atlanti Szövetséghez történő csatlakozásban látta, és ezt 1992. májusi csúcstalálkozónkon nyilvánosan is bejelentettük. Miért kellett erre hét éven át, 1999 tavaszáig várnunk? Döntően azért, mert a NATO nem akarta a keleti bővítést Oroszország ellenében végrehajtani. Jelcin első elnöksége idején még reális volt a remény, hogy Oroszország a Nyugattal szorosan együttműködő demokráciává válik, sőt NATO-tagsága sem volt elképzelhetetlen. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (ma: Szervezet) 1994. decemberi budapesti konferenciáján

Ukrajna lemondott a területén lévő nukleáris fegyverekről, mintegy cserében azért, hogy a három atomnagyhatalom, Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia garantálta területi integritását és politikai függetlenségét.

Egyértelmű, hogy a hidegháború utáni reményteljes hangulatot és kapcsolatokat nem a nyugati hatalmak rontották el.

Az 1990-es években számos találkozón és konferencián, előbb miniszterként, majd ellenzéki képviselőként és a Magyar Atlanti Tanács elnökeként többek között azzal érveltem, hogy a NATO kizárólag védelmi szövetség, tagjai biztonságát garantálja, és Oroszországnak is érdeke nyugati szomszédságának stabilitása. Ez megkönnyíti számára a valódi veszélyek, mint a dél felől fenyegető iszlám fundamentalizmus vagy a globális méreteket öltő terrorizmus leküzdését. Az eltelt húsz év is bizonyítja, hogy a NATO keleti irányban történt kibővítése egy békés és a Nyugattal együttműködő Oroszország számára semmiféle hátránnyal vagy fenyegetéssel nem járt az újonnan fölvettek számára viszont garanciát jelentett és jelent mindenfajta külső fenyegetéssel szemben. Az egész világ számára megnyugtató status quo jött létre, a jelenlegi tárgyalások feladata ennek a megőrzése. Megítélésem szerint a Krím-félsziget státusa is megoldható az önrendelkezés elve és nemzetközileg ellenőrzött népszavazás alapján.

Lásd a Magyar Békekör tanulságos, január 13-i közleményét itt.

Nyitókép: A NATO-Oroszország Tanács gyűlése Brüsszelben január 12-én. Forrás: NATO