Filozófiai tanulmányokat végzett, társadalomfilozófusként, szociológusként szerzett hírnevet. A frankfurti iskola második nemzedékéhez tartozott, és társaihoz hasonlatosan erősen kapcsolódott a marxista hagyományhoz. Az évek során ez a kapcsolódás kiegészült a pragmatizmussal, Lawrence Kohlberg fejlődéselméletével, a freudi pszichoanalízissel, Max Weber racionalitásértelmezésével. A hatások gazdagodása nem azt mutatta, hogy az egyik a másik helyébe lépett, hanem folyamatosan integrált újabb és újabb megközelítésmódokat elméletébe. Noha életművében elkülöníthetők korszakok, azonban gondolatvilágát egyáltalán nem jellemezte eklekticizmus.

A mindennapi élet gyarmatosítása

A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (1962, magyarul 1971) című munkájával lett szélesebb körben ismert. A diákmozgalmak csúcspontján elutasította a radikális mozgalmárok heves politizálását, amelyet baloldali fasizmusnak nevezett. Nem csodálkozhatunk, hogy ennek eredményeként el kellett hagynia a frankfurti egyetemet. 1971-től a starnbergi Max Planck Intézetet igazgatta. A hetvenes évektől a legitimáció, egy évtizeddel később pedig a kommunikáció témájával foglalkozott. Elméletében a rendszer–életvilág polaritására fókuszált, a politikát és a gazdaságot kifejező rendszer a szemében gyarmatosította a mindennapi élet világát, és így negatív szerepet töltött be. 1983-ban tért vissza a gondolkodó a frankfurti egyetemre, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. 

Tanulni vitapartnerektől 

Több fontos vita is kötődik a nevéhez, köztük a pozitivizmusról szóló a hatvanas években, illetve a Niklas Luhmann-nal folytatott disputája egy évtizeddel később. Habermas azon kevesek közé tartozott, akik megpróbáltak vitapartnereiktől tanulni; például beépítette a három világról alkotott Karl Popper-i elmélet néhány mozzanatát saját, a kommunikatív cselekvésről szóló elméletébe. Pályafutásában az 1981-ben (magyarul 2011-ben) publikált A kommunikatív cselekvés elmélete című kétkötetes munkája hozott fordulatot. Az ezt követő írásaiban már nem játszott szerepet a marxista osztály- és forradalomelmélet. Megemlítendő még a posztmodern gondolkodókkal folytatott vitája. Ebben a tekintetben viszont mindvégig hajthatatlan volt. Elutasította a posztmodern felé való fordulást, mivel úgy látta, hogy a modernségben rejlő potenciált még egyáltalán nem használtuk ki. Mi ez a lehetőség? A kommunikatív racionalitás megvalósítása, mely egyetértéshez vezet. Habermas az új társadalmi mozgalmakat példaértékűnek tartotta, mert elképzeléseik megfogalmazásának színtere a diskurzus volt, és irányuk az egyetértés kialakítása.

Alkotmányos patriotizmus

Előadás az ELTE-n 2014-ben (forrás: Európa Pont, CC BY 2.0/Wikimédia)

 

Az 1990-es évektől munkásságában a már említett polaritást (rendszer, életvilág) a civil társadalom bekapcsolásával háromosztatúra alakította. A civil társadalom tanácskozásaiból (deliberalizáció) az uralommentes kommunikáció közegében képesek kiformálódni a társadalom legitim jogi normái, melyek már meghaladják azt a jogi világot, amelyet Habermas a korábbi évtizedben a rendszer gyarmatosító eszközeként értékelt. Szintén ezen időszak jellemzője, hogy egyre nagyobb hangsúlyt helyezett a nemzeti identitás korlátozásának gondolatára. Úgy ítélte meg, hogy a nacionalizmus veszélyeitől az európai közösségbe való tartozás és meghatározott alkotmányos rend óvhatja meg az országokat. Ebből következett az alkotmányos patriotizmus fogalmának központi szerepe. Eszerint a patriotizmusnak nem a nyelvhez, kultúrához, etnikumhoz kell kötődnie, hanem az alkotmányos rendhez. Ebből a hitvallásból fakadt a bevándorlók integrációjával kapcsolatos optimizmusa. Habermas szerint korunk problémáival a nemzetállamok önmagukban nem képesek szembenézni, ehhez posztnacionális politikára van szükség, és az Európai Unió politikája ezt érvényesíti. Ez az elkötelezettsége mutatja, hogy a marxista látásmód feladása korántsem jelentette, hogy a normatív gondolkodás igényétől eltávolodott volna. A vallás társadalmi szerepét ugyanakkor idősebb korában már a társadalmi integráció vonatkozásában pozitívabbnak látta, mint az azt megelőző évtizedekben. Legalábbis erről tanúskodik Joseph Ratzinger bíborossal (a későbbi XVI. Benedek pápa) folytatott, nevezetes 2004-es beszélgetése. 

 

A szerző filozófus, az ELTE ÁJK professor emeritusa

 

Nyitókép: Jürgen Habermas Budapesten, 2014-ben (fotó: Európa Pont, CC BY 2.0/Wikimédia)