Forgatom a mélybarna lemezalbumot – újra divatba jönni látszik a vinyl –, nézem a negatívban két kirajzolódó arcot, Cseh Tamást és Víg Mihályét, a hátsó borítón Cseh Tamásét és Bereményi Gézáét, olvasom a hetvenes évek legelejét idéző dalok címét, a hozzájuk fűzött hajdani történeteket, s böngészem a régi pécsi plakátot 1976-ból. Tudom jól, Cseh Tamás szellemét, dalait nem födte el az idő, hangulataikban, életérzésükben érvényesek maradtak, s nemcsak annak a nemzedéknek az emlékezetében, amelyik ezeken a dalokon nőtt föl, amelyiknek a Cseh Tamás-jelenség a maga vidámságában is mindig szomorú, reménytelen szépségével a korszak volt, a fiatalság, az élet. A Cseh Tamás-dalok – ne feledjük, a kultikussá lett dalszövegek többségét néhány év kivételével majd négy évtizeden át Bereményi Géza jegyezte – utóélete különös, az eltelt időben újabb nemzedékek jöttek és a dalok varázsa, atmoszférája nem változott, hogy azután sokan sokféleképpen igyekezzenek újra meg újra különböző fölfogásban megszólaltatni őket (erről később még ejtsünk szót).
Cseh Tamás a Dal nélkül... koncerten 1973-ban
Fotó: Fortepan/ Vadász Ágnes
De vajon akad-e még, aki emlékszik azokra a színházi évekre, a Pécsi Nemzeti Színház korabeli szerepére, s egy tíznél alig többször játszott előadásra, amelynek dalait történetesen a Bereményi Géza–Cseh Tamás alkotópáros írta, s az első előadásokon Cseh Tamás maga lépett színre, hogy előadja őket. László Lajos „igaz történetek kortársainkról” színpadi meghatározást viselő, s a szerző két évvel korábban megjelent Uránbányászok című riportkötete nyomán született dokumentumdrámájának ősbemutatóját 1976 márciusában tartották a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában.
Volt, aki az uránvárosi munkásszálló lakóiról, az ércbányában dolgozókról szóló irodalmi szociográfiát botránykönyvnek ítélte, volt, aki bezúzását követelte, rebesgették, összevásárolták, hogy eltűnjék a könyvesboltokból, s tény, hogy hozzájutni rövid idő múltán már nemigen lehetett. A könyvet olvasva kereste föl a színigazgató Nógrádi Róbert az írót: darabot szeretne.
Nógrádi a megbízható színidirektorok közé tartozott, ám vitathatatlanul az ő igazgatása alatt vált a pécsi színház a kortárs színpadi szerzők – köztük Illyés Gyula, Páskándi Géza, Hernádi Gyula – otthonává, sőt Weöres Sándor A kétfejű fenevadja is pécsi ősbemutató lett volna, ha nem tiltják be. Elsődleges szerepe volt mindebben a lenyűgöző tudású dramaturgnak, Czímer Józsefnek, aki 1968-ban búcsút mondva a Vígszínháznak Pécsre szerződött. Ő állt a szegedi Egyetemi Színpadról érkezett Paál István, ahogy barátai, jó ismerői és a közönség is nevezte Paál Isti mögött, hogy rendezésében Pécsett színre kerülhessen Camus Caligulája és Alfred Jarry Übü királya. Paál Isti mindig a hivatalos színházi struktúra ellenében fogalmazta meg önmagát, s így volt ez annak ellenére, hogy az önmaga által rövidre szabott életéből pályája három évtizedét töltötte vidéki kőszínházakban Szegedtől Kaposváron, Pécsen, Szolnokon át Veszprémig, s ha első időszaka Jerzy Grotowski hatását tükrözte, úgy a későbbiekben metaforák, képi jelek, gesztusok, mimikák és hangsúlyok fejezték ki gondolkodását.
Az Uránbányászok plakátja, Pécsi Nemzeti Színház, 1976
S hogy mit kezdett az Uránbányászokkal? A darab bemutatását az egykori följegyzések szerint „népgazdasági kárra” hivatkozva a Nehézipari Minisztérium (!) nem támogatta, viszont a „három T” atyja, Aczél György elérte, hogy korlátozott előadásszámban mégis eljátszhassák a darabot, amelyhez Czímer József Katona Imrét, az Universitas Együttes korábbi főrendezőjét ajánlotta dramaturgiai tanácsadónak. A rendező maga is részt vett a munkában, s korabeli interjúja szerint a nyugdíjba vonuló bányász sorsához fűződő tizenkét bányászélet megmutatása mellett ő kérte „a nők: anyák, feleségek, fél-prostituáltak szerepeltetését”, ahogy fölkérte az olvasópróbán jelen lévő Bereményi Gézát és Cseh Tamást, hogy írjanak összekötő betétdalokat a drámához.
Filmes eszközökkel, montázzsal, áttűnésekkel élt az előadás, a rendező nem szerepekbe formált figurákat játszatott színészeivel, hanem megmutatta azokat az embereket a maguk hitelével és igazságával, mindennapi élet-halál harcával és mámoraival, fájdalmaival és örömeivel, akik a bányában dolgoznak, akik velük, körülöttük élnek. Az emlékezés vezérfonalára fölfűzött képekből, a mozaikszerű kapcsolódásokból létrejött színpadi mű kötőanyagát jelentették a dalok, életérzést sugároztak, s most a lemezalbumról újrahallgatva tisztán és pontosan idézik a dokumentumjáték és vele a kor légkörét.
A dalok, Bereményi Géza versei azoknak sem idegenek, akik sosem látták az előadást, talán nem is hallottak róla, hiszen Cseh Tamás másutt, máskor is műsorára vette őket. Elég csak fölidézni néhányukat: Két-három csomag Kossuth,/ cigarettabűzös ruhák… Ács Mari szőke volt, / ruhája barna volt… Egy nő egy férfinél előbb megérzi a strapát… Napra nap, az életed csillesor, / egy csille visz el mindennap ágyadig… Hova megy ma éjjel az Uránváros?… Itt nálunk a szálláson néha még / lopnak is, és kölcsönökből élnek… Hajnalban kiugrasz az ágyból, álomvizesen úszol bárkából… Ott lenn a bánya mélyén…
mindössze két dal, A hatvanas évek és a Dosztojevszkij csendül föl, annál több megfogalmazásban: Cseh Tamás énekére felel Víg Mihály zongoravariációja, majd Víg ének- és gitárelőadása. Hogy azután a harmadik lemezen ugyanazok a dalok szólaljanak meg egyik oldalon Cseh Tamás, a másikon Víg Mihály változatában.
Hallgatva az egykorvolt s a mai dalnokot egyre tisztább és világosabb lesz, ha lehet, ha szabad Cseh Tamás dalait újraénekelni, ahelyett, hogy hűségesen ragaszkodnánk az eredetihez, akkor így és csakis így lehet. Víg Mihály ugyanis nem akarja újrafogalmazni értelmüket, hangulatukat, nem akarja mímelni, eljátszani, utánozni – mint annyian próbálkoztak már ezzel az utóbbi években – a hajdani énekest. Ő megértette, az lehetetlen, a Cseh Tamás-jelenség egyszeri volt és megismételhetetlen, de dalait – megőrizve életérzésüket, lelkük mélységeit – maibb hangzással újrateremteni talán lehet és érdemes.
Nyitókép: Bereményi Géza és Cseh Tamás 1972-ben
Fotó: Novák Emil
