Az érzékenység a tehetségre, a bizalom és a lehetőség indította el pályáján. Tizennyolc évesen a Színművészeti Főiskola fölvételijén ugyan megfelelt, de abban az esztendőben, 1956-ban nem indult színészosztály. És ő – úgy mesélte később – rajongott a színházért, valamiféle, talán önmaga számára is megfogalmazhatatlan hivatásérzet, no meg egy ismerős színész, Turgonyi Pál tanácsa vitte Kaposvárra, ahol Zách János volt az igazgató, a rendező pedig Németh Antal. Segédszínészként egy évadot töltött ott, azután Szeged következett, ahol kisebb szerepek után rábízták Edgart a Lear királyban, s a képzettség nélküli fiatalember, aki a gyakorlatban rendezőitől, színésztársaitól tanulta a szakmát, megmutatta a szenvedést, a jóságot, eljátszotta a tébolyultnak tettetés rezdüléseit a fattyú szerepében. Alig három esztendő és a Magyar Néphadsereg Színháza szerződtette, 1959-ben járunk, a főiskola utáni kötelező vidéki gyakorlat miatt alig akadt fiatal színész a fővárosban, s az amúgy is kamaszos külsejű, őszinte tekintetű Tordy Géza egyre-másra formálhatta meg színházban és nem sokkal utána már filmen is a fiatal hősöket, kortárs fiatalokat köztük a Háború és béke Nyikolaját, a fiút az Egy csepp mézben, s a Hamletnek nincs igaza főszerepét. Lelkes, nyílt, helyüket kereső, néha zavarban lévő diákok, fiatalemberek – különbözőségükben mégis hasonlóak. A színész, amikor megérezte, hogy „szerepkörében” már önmagát ismétli, tudta, hogy váltania kell. A Madách Színház lett pályájának következő állomása, a Szentivánéji álom csábításának nem tudott ellenállni. S jól is volt ez így, Puck szerepében új arcát mutatta, csínytevőként, mókázó és jókedvre derítő „gonoszként” egyszerre lett bűvös mozgatója és hamiskás gúnyolója a történetnek. Sikert sikerre halmozott, ám Várkonyi Zoltán hívó szavára 1967-ben visszatért a Vígszínházba. Romain Weingarten A nyár című lírai játéka csak látszólag tűnhetett föl a korábbi kamaszszerepek folytatásának. Másról, sokkal többről szólt: a játékból a szerelemre-szomorúságra-magányra ébredő fiú alakjában Tordynak végre lehetősége nyílt a lélekrajzra. És ahogy Simonként megélte a föllángolást, az egyedüllétet, az már színészetének sokoldalúságát, mélységeit jelezte. Színpadi életének első lépése lett a karakterszerepek, a karakterszínészet felé.
Fotó: Fortepan/Magyar Hírek
Így is nehezen hagyta el az ifjúság, de alakjaiban már több volt a lélekábrázolás, a nyers emberismeret, a sorsokhoz fűzött saját mondanivaló. Csehovot játszott, és lazuló, illúziót vesztett emberi kapcsolatokról beszélt. Ilyen volt szomorú Tuzenbachja a Három nővérben és fékevesztett, fájdalmas körorvosa a Platonovban. A Ljubimov rendezte Bűn és bűnhődésben Porfirijként az előadás egyensúlyát teremtette meg. S a felnőttkor küszöbéről egy pillanatra visszalépve játszotta el a rövidnadrágos, majd felnővő Pistit Örkény István „vérzivatarában” – amikor sok évi tiltás után végre engedélyezte a groteszk tragikomédia bemutatását a hatalom. Várkonyi Zoltán utolsó rendezése (a premieren már nem lehetett ott) volt, munkáját Marton László fejezte be. Sokan úgy mondták, Tordy Várkonyi színésze, Várkonyi valóban hitt és bízott benne, s nemcsak abban az értelemben, ahogy nemegyszer hallottam tőle a mosolyogva mesélt történetet: „Én megkaptam tőle életem legszebb dicséretét. A kőszívű ember fiai forgatásán ott volt néhány főiskolás – magas, szép termetű fiatalemberek. Várkonyi nézte őket, és azt mondta: látod, ezeket kellene tenyészteni a színészetre. Ott mentem vele, százhetvenkét centisen, ezzel a tömzsi orral, ránéztem, kicsit fölfelé, és azt kérdeztem: jó, de akkor én mit keresek itt melletted? Rám pillantott, aztán odavetette: ja, te más vagy…”
Valóban más volt. Tehetséges – mert ez volt a mondat elharapott folytatása. Ezért találta meg számára a rendező azokat a feladatokat, amelyekben a színész ki tudott teljesedni, egyre inkább meg tudta mutatni önmagát, színészetének lényegét, amelyekben föl tudott nőni, a megszerzett színpadi tapasztalatokkal kamaszból férfivá lenni a színpadon. Tordy is pontosan értette mesterét, jóval később egy beszélgetésünkkor így fogalmazott: Várkonyi Zoltán színházában tanulni a színészetet a legtöbb volt, amit kaphattam. Tőle tanulhattam meg, hogy mi az a színház, milyen az igazi társulat. Hogy a társulat egy család.
Várkonyi utolsó rendezése a Pisti volt, de előtte még talán színpadi búcsújaként eljátszotta O’Neill Utazás az éjszakába című drámájában James Tyrone szerepét, mellette két fia: Tahi Tóth László és Tordy Géza volt. Búcsú? Lehetséges, talán akkor nem gondoltunk rá, de ma visszaemlékezve (abban a pillanatban, amikor le kell írni a fájdalmas mondatot, négyük közül, az utolsó, Tordy sincs már köztünk) óhatatlanul is ez az érzés kerít hatalmába, úgy játszott, s mellette az anya, Mary Cavan alakjában Ruttkai Éva, mint aki tudja, nincs sok hátra, át kell adni a gyerekeknek – a két ifjabb színésznek – a stafétabotot, s vele mindent tudást a színházról. S hogy ez mennyire így volt, néhány évre rá Horvai István újra megrendezte az Utazást, de akkor Tordyra már az apa, James Tyrone szerepét bízta.
Meglehet, Várkonyi színésze volt, de azért ne feledjük, a középszerűségről, a szürkeségről valló Salierjiét a Kapás Dezső rendezte Amadeusban, öncsalásból, önámításból, a múltba fordulás szívszorító megkönnyebbüléséből formált Willy Lomanjét Az ügynök halálában, amelyet a Vígszínházban Szikora János állított színpadra, s Lear királyát Ács János előadásában az Arany János Színházban, majd a Vígben Tompa Gábor rendezésében.
Aztán eljött a pillanat, amikor úgy érezte, rendezőként is szívesen kipróbálná magát. Belefáradt a színészetbe, vagy inkább úgy gondolta, így is mondta, a színészet és a rendezés között természetes az átjárás. Vallotta, hogy „a színház nem az ügyes pirotechnikai ötletek sora, amikor a rendező azt magyarázza, hogy ide tegyünk még valami díszt, ide egy trükköt, no, még egy gesztust. Mindez eltakarja a lényeget.” Nem szerette azt a színházat, amelyikben nincs egy nyugodt pillanat. Nem szerette a hajuknál fogva előrángatott ötleteket, az önmagáért való magamutogatást. Úgy vélte, és eszerint is dolgozott, hogy az előadásnak tisztán, őszintén és hitelesen kell szólnia, hitte, hogy a színháznak a színészre szerepet kell keresni és találni. De jól tudta azt is, ha a színésznek minden szót, minden gesztust elmagyaráz a rendező, ha minden csak úgy működhet, ahogy a rendező kívánja, elvész a játék öröme, s épp az az egység, az az összhang nem jön létre, amitől érdemes színházat csinálni. Ezzel a gondolkodásmóddal dolgozott főrendezőként, művészeti vezetőként a veszprémi Petőfi és a győri Kisfaludy Színházban, a Budapesti Kamarában, mert az is fontos volt számára, hogy tartozzon valahová, társulathoz. Hiszen a színház összjáték, amelynek létrejöttében együtt dolgozik színész, rendező, díszlet- és jelmeztervező, műszaki és technikai csapat, ezért is hangoztatta, ahol csak tehette, hogy nem szabad szétverni a társulatokat.
Elismerésnek nem volt híján, örökös tagja lett a Halhatatlanok Társulatának, érdemes és kiváló művészként megkapta a Kossuth-díjat, és a „legfiatalabbak” között került a Nemzet Színészei közé, mégis egyre inkább visszavonult, egyre magányosabban élt, néha panaszkodott, hogy nemigen hívják, elfelejtették, de valójában ő húzódott vissza, szomorú volt, megkeseredett, már nem találta a helyét sem a színi világban, sem a mindennapokban, de erről sem igen beszélt.
Mindent eljátszott, mindent megrendezett, amit akart… ki tudja… nem árulta el soha, s most már nincs rá felelet. Tordy Géza egy hónap múlva lett volna nyolcvanhat éves. Üresebb a színházi világ nélküle.
Nyitókép: Tordy Géza
