Beszélgettünk, aztán egyszerre megjegyezte, legközelebb jó lenne, ha együtt nézhetnénk meg a várost, szeretném a te „műemlékes” (magam úgy mondanám inkább, műemlékvédelemre érzékeny) szemeddel látni… Az alkalom nem váratott soká magára, következő nyáron sort kerítettünk rá, hogy feleségével és három cseperedő gyermekével két napon át kalandozzunk Budapesten. Jártunk a pesti oldalon és Budán, voltunk a Városligetben és az Andrássy úton, bebarangoltuk a városi nyelvben régi zsidónegyednek titulált Belső-Erzsébetvárost, a három zsinagóga környékét, fölmentünk a bazilika kupolájának körteraszára, körbejártuk a Várnegyedet, a palotát és a polgárvárost… Igyekeztem úgy járni-kelni, hogy ne csak azokat a városi pontokat érintsük, amelyeket a turista föltétlenül lát, inkább a város lelkét megmutatni, jót és kevésbé jót egyaránt, amiért a távol élőnek érdemes ebbe a városba jönni, és megnéztük azt is, amiről magunk úgy véljük, veszteség, netán elszalasztott lehetőség, vagy talán még helyrehozható hiba.

Ilyen is volt Pest: a hajdani Duna utca a Hal térnél, háttérben a Belvárosi templom az Eskü (ma Március 15.) téren az 1880-as években
Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára / Klösz György

 

Mert bizony akkor már halványan érezhető volt, bár még az elején jártunk a históriának, az Andrássy és Rákóczi út közötti városrész romkocsmásítása, már szaporodtak a belvárosban kiürült és magára hagyott épületek, régiek és a XX. században emeltek egyaránt, már akadtak váratlanul és fölöslegesen eltüntetettek, amelyek helyére rossz minőségű, igénytelen újakat húztak föl, de még inkább csak sejthető volt az a tendencia, amelynek jó és rossz elemei a következő évtizedet meghatározták, meghatározzák, s amelyet úgy mondanék,

miközben nem kevés a büszkélkednivaló, mégis egészében hiányzik az egységes elgondolás, szaporodik az erőből átvitt, divatos szóval fogalmazott „ingatlanfejlesztés”.

Elgondolom, ha manapság a Dunán hajózva mondjuk, a Margit hídtól dél felé haladnánk, s hasonlóan a várost néznénk, gyorsan igyekeznék megfordulni, hiszen akkor nem látnánk, ahogy arcunkba nyomakodik a MOL-torony városképet csúfító, erőszakos monstruma (persze lehet, hogy első állomásként a torony huszonkilencedik emeletét ajánlanám, busás belépődíj ellenében onnan látványosan tárulkozik ki Budapest). Tudom, elmúlt már az az idő, amikor a bazilika, illetve a Parlament a maga kilencvenhat méterével meghatározta a főváros magasságát, s hogy meglehet, a másfélszeres MOL-torony (száznegyvenhárom méter) rövid időn belül szinte nevetségesen alacsonynak számít majd, mert egyes beruházók (már nem divat az építő, építtető) szerint ez a jövő, mégis hiszem, érdemes megfontolni a város felhőkarcolósítását környezetterhelési és környezetesztétikai szempontból egyaránt.

Budapest a Duna-partok látképe 1987 óta a világörökség része
Fotó: Wilfredo R. Rodriguez H.

 

Ahogy visszatérve a Belvárosba, azon is érdemes elgondolkodni, nemcsak az a baj, hogy

meglévő és beépítés után kiáltó, másutt elbontott épületek helyébe a városszövetbe nem illőket emeltek, de szép számmal akadnak üresen tátongó épületek, melyek hámló vakolattal, helyenként aládúcolva, omladozva, szomorúan csúfítják a várost, miközben használható, jó tereket adhatnának, akár lakóházként, akár irodaépületekként.

Gondoljunk csak a József nádor téren tátongó klasszicista Gross-sarokházra, a Bécsi utca és Harmincad utca sarki szellemházra, a hajdani Fischer üzletházra, de ugyanígy a Síp utca és a Dohány utca közrefogta átjáróházra, s a Várnegyed polgárvárosában a kiüresített akadémiai épületekre, a régi országház palotájára, a Táncsics-börtönként elhíresült egykori József-kaszárnyára, udvarán az értékes régészeti ásatással éppúgy, mint a műemlékvédelem „fellegvárának” nevezett épületre ugyancsak a Táncsics Mihály utcában. Ezek a pusztulók, de ott vannak az utolsó évtizedben elpusztított XX. századiak, amelyeknek egy korszak tagadásaként kellett, kell semmivé válniuk. S bármily hihetetlen, akad ebben a sorban olyan, újabb időben megszépített, korszerűsített is, mint a Tabán oldalában a Rác fürdő, amelynek tulajdonlásáról, bérletéről, vagy ki tudja mijéről folyik immár egy évtizede a vita, mígnem majd újra neki lehet fogni a helyreállításnak.

A megújult Drechsler-palota az Andrássy úton
Fotó: W Budapest

 

De műemlékvédelmi szempontból csak pusztításként lehet megélni a mégoly „jobbítás” szándékával meghirdetett helyreállításokat is, amelyek

Patyomkin módjára őrizni látszanak a külcsínt, az eredetinek tűnő homlokzatokat, miközben a külső falak mögött semmi nem marad, ami eredeti (ne régiről beszéljünk), nézzük csak a Kossuth téren az Agrárminisztérium szétbontott épületére, amelynek éppen manapság éktelenkednek az ég felé főfalai, tartópillérei, s jól látható a totálisan kibelezett ház. Ugyanígy az immár elkészült Dorottya-ház (hajdani Mahart-székház a Vigadó utcánál), amelynek legföljebb külső falai őrzik a múltat.

Tudom, tudom jól, a hivatkozás a korszerűsítés, a XXI. századi igényeknek megfelelő minőség, csakhogy léteznek olyan megoldások, akadnak ezekre is jó példák a városban (kiemelkedő a Várkert Bazár és a Párisi udvar, a Drechsler-palota), amelyek képesek tiszteletben tartani a múlt örökségét.

A Közvágóhíd épületegyüttese az 1880-as években. Helyén ma zsúfolt lakótelep épül, s a tessék-lássék „megőrzés” jegyében még áll a víztorony
Fotó: Fortepan / Budapest Főváros

 

Budapest Duna-partjai panorámájukkal és a budai Vár 1987 óta világörökség, a rangos elismerés 2002 óta az Andrássy útnak és környezetének is kijár, s az érkezők csodájára járnak. Joggal. Jó lenne, ha semmi és semmiféle nyegle elgondolás nem veszélyeztetné ezt. Nem a fölösleges, „majd elveszik a címet” fenyegetőzésekre gondolok, csak arra, hogy

tisztelnünk kell, amink van, s a jelen Budapestjének meg kellene őriznie, amit az elődök, Óbuda, Pest és Buda örökített, éreznie kellene, mit jelent a historikus városkép, s tudnia, azt nem szabad megzavarni holmi XXI. századinak vélt városképszennyezésekkel,

lett légyen az túlméretezett torony, vagy nem kevesebb kivagyisággal emelt, majd félbehagyott és használhatatlan, vagy alkalmilag kihasználható, de legalább messziről is látható biodóm, másutt zöldterület-védelmet semmibe vevő magánépítkezés, olyan nagyvárosi ipari emléket a föld színéről eltüntető kiemelt beruházás, mint a Közvágóhíd ,,ingatlanfejlesztése”. Mert a ma városának, ha tisztában van múltjával, tudnia kell, hogy a régiek megőrzött és a maguk eredetiségében megtartott emlékein (nem a vasbetonból újjáépített replikákon) kívül milyen települést kellene hagynia az utókorra. Élhető, zöldterületekben gazdag környezetet, ahol az igényes kortárs építészet a város egykori nagyvonalú kompozíciós rendjére felel. 
 

Nyitókép: Kilátás a városra a Mol-toronyból