Ha Cseh Tamás nem lett volna, talán én sem lettem volna könnyűzenész – mondta a dalnok halála után Víg Mihály zeneszerző, vers- és dalszövegíró, gitáros-énekes előadó. Koncertjein egy-egy Cseh–Bereményi-dal mindig megszólal, egyéni előadásában. Alkotója a Cseh–Víg-album születésének.

Minden hangjában, kompozíciójában, improvizációjában benne rejlik a népzene inspirációja, annak ősereje, táncos jellege – vallja Borbély Mihály szaxofonművész. Ez az eszmény vezérli a Mikor a delta a forrásra gondol… című februári ünnepi koncertjét is.

Kiállítása azok közé az alkotói vállalkozások közé tartozik, amelyek egyszerre keresik a személyes igazságot és a társadalmi érvényességet.

Festői világa mélyen gyökeredző kettősségből fakad: vizuális szempontból sodróan légies, szinte fluid és filmszerű, tartalmi vonatkozásában viszont az identitást formáló félelmek és fájdalmak feldolgozásának komplex útját tárja fel.

Fabiny Tamás húsz év püspöki szolgálat után február elején nyugalomba vonul. Ebből az alkalomból kértem tőle interjút.

A félsivatagi viszonyok, a kiszáradó talaj nem a jövő, hanem a jelen. Szalai Ádámot, az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjának kutatóját kérdeztem a „magyar sivatagosodásról”, a napelemparkok árnyékában megbújó veszélyekről és a tájhasználat fájdalmas, de elkerülhetetlen reformjáról.

XXXX

XXXX

Paládi Zsolt maga sem gondolta, hogy néhány antibiotikumtablettával ő fogja megmenteni Hunyadi Jánost, a nándorfehérvári hőst 1456-ban, és ezzel Magyarországot legalább ezer évre európai nagyhatalommá teszi. Nem lesz többé az István, a királyban elhangzott „Mohácsnál győzni fogunk… nagyhatalom századokon át” csupán holmi rockoperás nóta, illúzió. Egy másik valóságban minden megtörténhet.

XXXX

Végig ennek az anyaföldnek a szülötte e szép épület, nincs ehhez köze se idegen múltnak, se modern külföldi jelennek: idevaló, tövesgyökeres alkotás – a művészettörténész Lyka Károly jegyezte föl e mondatot Lechner Ödön Postatakarékpénztár palotájáról.

Intuitívan merít letűnt korok formakincséből, archaikus motívumaiból, amelyek tudatában megragadva, az alkotás közben új kontextusban kerülnek a vászonra. Nem Verebics Kati az egyetlen kortárs alkotó, aki úgy vélekedik, hogy a Nyugat-imádatban felnőtt mai embernek az archaikus kultúrákra volna a legnagyobb igénye.