Zoli bácsi, hallva, hova tartunk, lelkünkre kötötte, próbáljuk ki a Csíkszentimre melletti Büdösfürdőt. „Sohasem lesz reumátok, ha beleültök a záptojásszagú vízbe” – biztatott bennünket. Rászántuk magunkat, elmentünk hát a nevezetes helyre, de a rozsdás vaskádakban sárgálló meleg víz nem nyerte el a tetszésünket, tisztátalannak tűnt. „Menjünk inkább tovább a hegyen, hátha találunk egy juhászt, akinek van finom erdélyi juhsajtja” – javasolta a feleségem.

Mofetta (szén-dioxid szárazfürdő) Csíkszentimre-Büdösfürdőn (forrás: Szabi237, CC BY 3.0, Wikimedia Commons)

 

Elindultunk a rengetegben, enyhe emelkedőn egyre feljebb és feljebb, amikor feltűnt egy lefelé tartó szekér, a bakon középkorú férfi és nő. Megálltak, kérdve, mi járatban vagyunk errefelé. Mondjuk, a juhászt keressük. „Azt ne keressék – volt a hamiskás válasz. – Miért ne? – Hát mert én vagyok a juhász” – jött a székelyekre jellemző felvilágosítás. Előadtuk, mi járatban vagyunk, juhsajtra vadászunk. Azt most nehéz lesz puskavégre kapni, mert ők meg sem állnak Jenőfalváig, hogy leadják a farkas által megevett bárány maradványait, másnak meg nincs sajtja. El kell számolni a hiányzó állattal.

De hirtelen fény gyúlt a juhász szemében, kucsmáját kicsit feljebb tolta mutatóujja hegyével, fél szemmel az asszonyra pillantott, és így szólt: „Meddig maradnak itt nálunk? – Még vagy négy-öt napot – mondtam. – Hát akkor minden rendben van – válaszolta vidáman –, vasárnapra meghívom magukat ebédre, hátha összebarátkozunk!” „Úgy es lett”, ahogy a székelyek mondják. Összebarátkoztunk.

Gyenge Laci, mert így hívták a juhászt, eredeti foglalkozása villanyszerelő volt. Tette a dolgát becsülettel, értette is a szakmáját, de nem szeretett más „szolgája” lenni. Nem a főnökével volt baja, hanem a másnak megfelelés állandó kényszerével. Az utasítások, néha kérések örökös teljesítésével.

A szabadságot szerette, úgy kívánt volna élni, hogy maga határozza meg a napjait, mikor mit kell csinálni.

Ráadásul nagyon szerette a természetet, az erdők-mezők világát, az állatokat, a juhoktól az énekesmadarakig. Juhász nagyapja szerettette meg vele az állatokat, aki gyakran elvitte magával az erdőbe málnát, gombát vagy gyógyfüveket szedni. Ilyenkor nem tudott betelni a vadon látványával, fel-felbukkanó lakóival, a virágok és fák illatával.

Sokszor visszagondolva ezekre a szép élményekre egyre nagyobb vágyat érzett az érintetlen természeti környezet iránt. Egy szép napon, reggeli hideg vizes mosakodás közben megszületett benne az elhatározás: nagyapjához hasonlóan juhásznak áll! Gyorsan kitanulja a mesterséget, számadó juhász lesz belőle, maga ura egy szabadabb világban. Úgy is lett.

Ha nem úgy lett volna, akkor nem találkozunk vele az erdei úton. De szerencsére úgy lett. Így azután vasárnap felmentünk az esztenához, ami több is volt annál, egész kis birtok állt az erdő szélén. A hatalmas karám mellett takaros házacska, óriás, szép kuvaszok vigyáztak mindenre, persze főleg a juhokra. Pontos útleírást kaptunk Lacitól, tudtuk, hol kell leállni az autóval, ahonnan már csak gyalog lehetett menni meredeken felfelé. A kuvaszok időben jelezték a gazdának jöttünket, felesége elindult felénk lefelé, hogy a házőrzők megnyugodjanak.

Kemény élet a pásztoroké fent a hegyen

 

A látványt soha nem fogom elfelejteni, feleségemmel sokszor felidéztük az elmúlt évtizedekben. Jön felénk egy takaros fiatalasszony, mellette legalább egy tucat hófehér kuvasz hömpölyög, közöttük egy három-négy év körüli édes kislány két hatalmas, vastag copffal. És a leányka két kis kezével jobbrabalra lökdösi a hatalmas kutyákat, a félelmetes juhőrök meg barátságosan tűrik. Alig hittünk a szemünknek.

Ebédre olyan báránysültet kaptunk, hogy még ma is nyalogatjuk a szánk szélét. Első találkozást meghazudtoló meghitt hangulatban beszélgettünk, távol a Ceauşescu-világ zajától. A juhász házaspárnak két szép kislánya volt, Zsófika és húga, a bennünket fogadó kis Magdika. Ebéd végeztével a kutyák etetésére is sor került. A finomabb falatokkal is megtűzdelt összes ételmaradékot hosszú vályúba öntötték, s a sok kuvasz nekiesett a várva várt ételnek. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy az asztal mellett

hatalmas tányérra finom húsdarabokat tesz a gazdasszony, és egy közepes méretű keverékkutya nekilát a falatozásnak.

Értetlenül kérdeztük a gazdát, hát ez meg mi? Laci megértően mosolygott, és elmesélte, hogyan lehetséges ez.

„Amikor eljöttem a faluból juhokat őrizni, egyik barátomtól kaptam ezt a kutyát, még kölyökkorában. Igaz, nem nőtt akkorára, mint a kuvaszok, de nagyon okos segítőtársnak bizonyult. Igen ragaszkodott hozzám, állandóan a sarkamban járt, ha nem volt dolga a bárányokkal. Mindjárt az első ősszel elmentem málnát szedni az erdőbe. Gyöngyös persze velem tartott. Nagyon jó termés volt abban az évben, hatalmas piros gyümölcsök gyűltek a kosaramban. Egyszer csak a bokrok között mesebeli kis medvebocs bukkant fel. Tanácstalanul leült a hátsó lábára, és buksi fejével kérdőn nézett rám.

... kis medvebocs bukkant fel (Pixabay)

 

Megdobbant a szívem az örömtől, megsimogathatom sárgásbarna kis fejét, ilyen élményben még nem volt részem. Talán haza is vihetem, villant át az agyamon. Ha ezt nem gondoltam is komolyan, a simogatás lehetőségének nem tudtam ellenállni. Ám ahogy nyúltam volna felé, 

az anyamedve két lábra állva ágaskodott mögötte. Fogait kivillantva, hörgő hangon, fenyegető figyelmeztetést küldött felém.

Megfagyott a vér az ereimben. Gondolatban felvettem az utolsó kenetet; végem van, gondoltam. Lábaim nem tudtak megmozdulni. Mindez persze egyetlen másodperc vagy annak töredéke volt. Gyöngyös ugyanis megmozdult.

Rávetette magát az anyamedve és a köztem lévő bocsra, az meg elrohant a fák közé. A feldühödött medve meg velem mit sem törődve a kutyám után ugrott. Félájultan láttam, hogy Gyöngyös kiugrik a száguldó hármasból, és visszaszalad hozzám, boldogan lábamhoz simulva. Megmentette az életemet. Anya és kölyke eltűnt a fák között. Hűséges kutyám ösztönösen tudhatta, hogy a medvének a bocsa a fontos, és ha már biztonságban tudja, eltűnnek. Más magyarázatot nem tudok.

Így lett ő a vezérkutya, és alkalmasságát bizonyította a kuvaszoknak is,

elfogadták főnöknek a nagyobb termetű társai. A vezérnek pedig külön koszt jár.”

A barátság később is megmaradt, székelyföldi útjainkon rendszeresen meglátogattuk őket. Sajnos Laci és felesége, Mariska, fiatalon itthagyták e földi világot. A leányok közben felserdültek, de szülői támogatás nélkül nehezen kaptak jól fizető állást szülőföldjükön. A román hatalom a gazdasági fejlesztésekből rendre kihagyta Székelyföldet. Szerencsére volt egy okos nagymama, aki a rendszerváltozás után Magdikát elküldte hozzánk Budapestre, segítenénk-e neki munkát keresni. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettünk érte.

Hamarosan udvarlója is akadt, Kristály Karcsi, aki ráadásul földije is volt. Történetük példamutató minden külhoni magyar honfitársunk számára. A két fiatal látástól vakulásig dolgozott, hogy annyi pénzre tegyenek szert, amiből egy kis házat vehetnek őseik földjén, a Csíki-havasok valamelyik völgyében. „Ha a Jóisten megsegít, lesz elég pénzünk, gyermekünk már valamelyik csíki faluban fog megszületni” – mondogatta Magdika. „Úgy es lett.”

 

Nyitókép: juhász Balánybánya határában (fotó: Krómer István)