A csaknem harminchétezer négyzetméter hasznos alapterületű, ötezer fő befogadására alkalmas ortodox templom immár uralja a főváros látképét, bárhonnan megközelítve látszik. Magában foglalja a világ legmagasabb felállított ikonosztázát, a királyi kapu talapzatától a negyedik regiszter fölötti attikáig több mint tizenhét méter magas. A nagyjából huszonötezer négyzetméternyi mozaikfelülete szintén páratlan, és a hét tornya közül az egyikben lakik Európa legnagyobb tömegű szabadon álló harangja. Ezek a számok azért is felfoghatatlanok, mert a mintegy száztizenhatmilliárd forintos építkezést nagyrészt közpénzből biztosították olyan időszakban, amely a nagy gazdasági fellendülés ellenére a sorozatosan legnagyobb költségvetési hiányokról és az 1990-és évek óta legbizarrabb politikai jelenségekről volt híres.
A templombelső (fotó: Mihail, CC BY 4.0/Wikimédia)
Bár az épületnek nyilvánvalóan volt engedélyeztetési terve és kivitelezői, a Román Ortodox Egyház oldalán továbbra sem találni a vezető tervező, Constantin Amâiei bákói illetőségű vállalkozó nevét, akinek cége megbízás alapján jutott a feladat elvégzéséhez. A katedrális koncepciójának gazdája, egyengetője és tulajdonképpen az építészeti program meghatározója az egyház bevallott álláspontja szerint személyesen Dániel pátriárka, aki számára ez nyilvánvalóan élete fő művét, karrierjének és odaadó szolgálatának csúcspontját jelenti. Az alapkőletételre 2007-ben került sor, az építkezés 2010-ben kezdődött, de még befejezetlenül 2018-ban felszentelték. Tekintve az épület volumenét, rekordgyanús a tizenöt éves építési idő is, amely mostani átadással, mozaikfelszenteléssel ért véget.
Miért épült?
Az ortodox „nemzeti katedrális” allegóriája annak az útnak, amelyet Románia a rendszerváltozás és az uniós csatlakozás óta a történelmi egyházához való viszonyában befutott, és jól tükrözi azt a fajta nemzeti önértelmezési törekvést, amelyhez visszatalálni látszik. Mi tehát az a kérdés, amelyre a megépült új bukaresti ortodox katedrális a válasz? Nehéz ebben az irányban világosan látni. Ennek nem annyira a gazdasági-politikai és közéleti-hitéleti helyzet összetettsége az oka (bár az kétségtelenül összetett). Hanem elsősorban két dolog. Az egyiknek az ortodox egyházak működéséhez van köze, míg a másik magának a műtárgynak a történetével kapcsolatos.
Nyugati polgárosodás, balkáni kisközösségek
Az ortodox egyházak autokefál egyházak. A Román Ortodox Egyház tehát legalábbis hitéleti kérdésekben közvetlenül senkinek sincs alárendelve, de mégsem „saját feje” szerint jár: állami és nemzeti érdekek keretezik működését. De jure klerikális-adminisztratív függetlenséget élvez, de facto azonban a román állameszmét követi. A román történelem az 1866-os uralkodóválasztás után mélyen összefonódik a legnagyobb felekezet történetével. Ez a modern, nemzeti identitás megszilárdítása és kifejezése szempontjából máig releváns történet, amely a területi egység megszilárdítása előtt nem is lett volna lehetséges. Az ortodox hivatalnokok, kereskedők, kisiparosok az új, már nem török vazallusként működő egységes román államban a nyugati típusú polgárosodás útjára léptek, hitéletüket viszont továbbra is a balkáni kisközösségek módjára élték. Kis méretű, bensőséges és külsejükben nem hivalkodó templomokat emeltek, amelyek egy utcát, céget (vagy céhet), egyesületet és egyéb civil társulást szolgáltak ki. Egy nagy, valamilyen állami sikernek emléket állító szakrális-monumentális épület gondolata akkor merült fel, amikor ilyen sikerek időről időre bekövetkeztek.
Nemzeti siker
Ez a pillanat először, mondják ezt sokan, többek között a regényíró Ioan Slavici egy visszaemlékezésében, az orosz–török háborúban való biztató szerepvállalás (1877–1878) és az uralkodó királlyá koronázása után jött el. De ez egyéb stratégiai költségek miatt egészen az 1918-as első világháborús nyereségig nem bizonyult reális vágynak. A katedrális, amelyben a keresztények nemcsak összekapcsolt kis közösségek, hanem a „köz” javáért imádkozhattak volna, ekkor már szükségszerűségnek látszott. De csak látszott: a román elit sikeres stratégiája, hogy minden románok lakta vidéket egyetlen országon belül egyesítsen, egyben olyan területek megszerzésével is járt, amelyek hatalmas mennyiségű kisebbséget és a román lakosságon belül is különböző vallásokat foglaltak bele az új impériumba. A nagyromán állam szerint az új területek egységes identitásának jelzésére éppen az ortodox egyházi fennhatóság szimbólumainak kiterjesztése szolgált megfelelő eszközül. A szenzitív helyeken, így Kolozsváron, Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen „nagy” katedrálisok épültek. Egyesek méretei és helyzete (például Temesváron) azok megépülését és felszentelését egészen a második világháború végéig tolták ki.
Joja és Teodorescu megosztott első díjas pályaműve az odesszai katedrális 1942-es pályázatán (Arhitectura, 1942/3–4.)
A bukaresti nagy katedrális nem volt prioritás, pedig az felépíthető lett volna két regionális metropóliai templom építésének költségéből. A szocializmus, bár kezdetben egyfajta menekülési útvonalat kínált fel, ha minden román keresztény hívő elfogadja az egységes ortodox egyház megtűrt fennhatóságát, mégsem bizonyult élhetőnek. Az 1977-es földrengés utáni urbanisztikai tisztogatás a bukaresti ortodox templomépítészet legjavát érintette. Így a Román Ortodox Egyház hatalmas erővel vetette bele magát 1990 után a monumentális terv megvalósításába. Az építészszakma is próbálkozott. Augustin Ioan professzor és munkatársai 2002-es, országos pályázaton meghirdetett nyertes tervét az egyház nem fogadta el. Végül egy szimbolikájában erősen egyértelmű, alaprajzával hajóra, hét tornyával a hét szentségre utaló és léptékében kétszeresére nagyított változatot irányzott elő. Ezzel pedig sokakban hagyott keserű szájízt. Pedig Ioan terve egy létező, 1942-es odesszai, a maga idejében szintén koloniális ambíciókkal meghirdetett tervpályázat győzteseinek, Constantin Joja és Ion Teodorescu, illetve Tiberiu Niga terveinek legjobb elemeit igyekezett ötvözni, minimalizálva a koloniális felhangokat, hangsúlyozva az ortodox hit modern adaptációjának szükségességét. Mégis úgy tűnik, hogy Dániel pátriárka a haladás eszméit másként szerette volna egy épület formájában viszontlátni.
Tiberiu Niga megosztott első díjas pályaműve az odesszai katedrális 1942-es pályázatán (Arhitectura, 1942/3–4.)
További képek a katedrális hivatalos oldalán láthatók, illetve lásd az ünnepi szertartásról a videót itt.
A szerző eszmetörténész, az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának oktatója
Nyitókép: A Catedrala Mântuirii Neamului (Nemzet Megváltása-katedrális), mögötte a román parlament épülete, amely szintén a világ egyik legnagyobb középülete (fotó: Mihail, CC BY 4.0/Wikimédia)
