Mindig is félt a cseh és a szlovák politika ennek a kérdésnek a megnyitásától, tekintettel arra, hogy a csehek a második világháború után eme dokumentumok alapján nagyon durva módon

három és fél millió németet űztek ki a volt Csehszlovákiából. Ugyanezt szerették volna megtenni az ország magyar nemzetiségű polgáraival is

– kiűzni őket az utolsó szálig –, ám ezt a kérésüket az angolszász hatalmak a potsdami konferencián azzal vétózták meg, hogy a németek vétkesek a második világháború kirobbantásában, de a magyarok nem. Így a magyaroknak csak egy részét telepítették ki Magyarországra, illetve telepítették szét a volt Csehszlovákia különböző részeire. Szlovákiában megmaradt az akkori állapotok szerint mintegy hatszázezer magyar.

Kassa a múlt század negyvenes éveiben - Beneš itt hirdette meg kormányprogramját (Fortepan, adományozó: Gyöngyi)

 

Nézzük tehát röviden, mit tartalmaznak ezek a dokumentumok. Bevezetőül két alaptézist szükséges rögzíteni: a téma azért oly nagyon érzékeny a csehek és a szlovákok számára, mivel a történelmi kontinuitást igyekszik biztosítani a második világháború előtti és utáni Csehszlovákia számára.

Ha kivennénk őket a csehszlovák jogrendből, a cseheknek maradna a Cseh-Morva Protektorátus, a szlovákoknak pedig a németekkel való kollaboráció,

vagyis a Tiso-állam. Hogy maradhatnának így a győztesek oldalán?

Ebből a felismerésből fakad a másik fontos megjegyzés: Beneš  száznegyvenhárom dekrétumot adott ki alkotmányjogi szempontból megkérdőjelezhető módon, de nekünk, magyaroknak ebből tizenhárom olyan dekrétummal van bajunk, amely

a kollektív bűnösség elvét alkalmazta a német és a magyar kisebbség tagjaival szemben.

Tény, hogy ezek némelyike ma már holt dokumentum (kivéve a vagyonelkobzásról szólót, amelyet a közelmúltban is alkalmaztak). Ráadásul Szlovákia területén a dekrétumokat nem közvetlenül, hanem közvetetten, a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteibe beépítve hajtották végre. Eme rendeletek tartalmában már felfedezhetők a kisnemzeti komplexusok, hiszen több területen szigorúbbak voltak, mint az eredeti dekrétumok. Ez hasonló volt az 1939 és 1945 között meghozott zsidóellenes törvények esetéhez, amelyek

lényegében kopírozták a Harmadik Birodalom zsidóellenes rendelkezéseit,

de olykor szigorúbbak voltak az eredetieknél is.

Edvard Beneš 1945-ben visszatér Prágába (forrás: Stzeman (2017-09-01), Public domain, Wikimedia Commons)

 

Az 1989-es bársonyos forradalom után Václav Havel elnök vetette fel első alkalommal a dekrétumok ügyét, amikor 1990 elején kijelentette, hogy ezt a kérdést is rendezni kell. Mivel

a cseh társadalomnak hozzávetőlegesen a negyede személyesen is érintett ebben a kérdésben (volt német ingatlant birtokol,

amelyhez nagyon megkérdőjelezhető módon jutott hozzá), Havel népszerűsége nagyot zuhant. A kérdés tanulmányozására ugyan elnöki bizottság jött létre, a felvetés erejét azonban időközben elsodorták az államjogi kérdések. A megszületett szakértői dokumentum pedig elveszett a Csehszlovákia megszűnését övező ködben.

Havel példáján felbátorodva, az akkori Magyar Koalíció frakcióvezetőjeként én terjesztettem be 1991 őszén a szlovák parlamentben azt határozati javaslatot, melynek értelmében a szlovák törvényhozás bocsánatot kért volna a felvidéki magyarokra is alkalmazott kollektív büntetésért. Megjegyzem:

a szlovák parlament 1991-ben határozatban kért bocsánatot Szlovákia egykori zsidó állampolgáraitól

mindazért a meghurcoltatásért, amely a második világháború alatt érte a zsidó közösséget. Ennek folyományaként pár száz lakosra csökkent az ország akkori zsidóság száma. (Ehhez tudni kell azt is, hogy a Tiso-féle Szlovákia ötszáz birodalmi márkát fizetett a Harmadik Birodalomnak minden elvitt zsidóért – azért, hogy a németek garantálták, hogy az elvitt zsidók már soha nem jönnek vissza, így az arizált [árjásított] vagyonuk örökre a szlovák kisajátítókra száll.) A szlovák parlament

1991-ben határozatban kért bocsánatot az országból 1945/46-ban kiűzött németektől is,

akiket szintén a Beneš-dekrétumok alapján telepítettek ki az országból. A bocsánatkérés tehát, mint parlamenti lépés nem a mi ötletünk volt, hanem a szlovák politika lépte azt meg, még a forradalmi felbuzdulás szelét is felhasználva. Tekintettel azonban arra, hogy magyar vonatkozásban semmilyen hasonló lépés nem volt tervbe véve, mi, magunk terjesztettük be a fent jelzett határozati javaslatot. František Mikloško, a parlament akkori elnöke arról tájékoztatott bennünket, hogy az nem fogja megkapni a kellő számú szavazatot, s így valószínűleg botrányba fullad majd a szavazás. Arra kért bennünket, egyezzünk bele, hogy a szavazás áttolódjon az 1992-ben esedékes új választás utáni időszakra. Akkorra azonban a szlovák nacionalizmus megerősödése miatt még tovább romlott a helyzet. Így a jelenleg is érvényes állapot szerint

a szlovák parlament határozatban kért bocsánatot a zsidók és a németek üldözéséért, de a magyarok üldözéséért nem, pedig

a mi eleinket ugyanazon dekrétumok alapján hurcolták meg, mint a szlovákiai németeket.

Később az Európai Parlament 2003-ban többek között az én kormányalelnöki kezdeményezésemre is független jogi szakértőket bízott meg azzal, hogy vizsgálják meg a Beneš-dekrétumok hatályát és joghatásait, továbbá azt, hogy akadályozhatják-e ezek a rendeletek Csehország és Szlovákia uniós csatlakozását. Az elemzés többek között megállapítja: „A Beneš-dekrétumok alapján fél évszázaddal ezelőtt végrehajtott kitelepítések és vagyonelkobzások kívül esnek az EU jelenlegi jogszabályainak hatókörén, így nem vethető föl az összeférhetetlenség kérdése. Az uniós jog szabályai nem vonatkoznak a múltban lezárult eseményekre, így nem eredményezhetik a csatlakozó országokban évtizedekkel korábban lezajlott vagyonelkobzás újraértékelését…”

Felvidékről kitelepített magyarok 1947-ben (Fortepan, adományozó Rózsa László)

 

2007-ben a kitelepítések hatvanadik évfordulójára emlékezett a felvidéki magyarság. Megemlékezések, koszorúzások sora zajlott, a magyarországi és a szlovákiai magyar sajtó is gyakran megkérdezte az MKP vezetőitől, tőlem is, aki akkor az MKP elnöke voltam, hogyan viszonyulunk mi ehhez a kérdéshez. Természetesen az volt a válaszunk, hogy elítéljük a kitelepítéseket, a kollektív bűnösség elvének alkalmazását, s úgy gondoljuk,

a szlovákiai magyaroknak jár a bocsánatkérés, s a zsidó kárpótlás mintájára legalább szimbolikus anyagi kártérítés is.

Nyár végén úgy döntöttünk, hogy készítünk egy ezzel kapcsolatos parlamenti beterjesztést is, ám a Robert Fico akkori miniszterelnök által uralt parlament megelőzött bennünket és 2007. szeptember 20-án a Szlovák Parlament határozatban megerősítette a Beneš-dekrétumokat.

A Magyar Koalíció pártja természetesen tiltakozott a kollektív bűnösség elvét ismételten törvényesítő Beneš-dekrétumokról szóló határozat ellen. Szili Katalin a magyar parlament elnöke pedig lemondta kassai és eperjesi hivatalos látogatását, ahol szlovák kollégájával, Pavol Paškával is találkozott volna. Részt vett viszont (de beszédet nem mondott) azon a Pozsonypüspökiben rendezett központi ünnepségen, ahol ünnepi beszédemben többek között elmondtam: „A szlovák parlament nagy többséggel elfogadta a Szlovák Nemzeti Párt nyilatkozatát, amelynek ugyan jogi következményei nincsenek, azonban nagyon csúnya politikai szándékról rántja le a leplet. Ez a politikai hozzáállás pedig azt jelenti, hogy a szlovák politikai pártoknak nemhogy nincs kisebbségpolitikájuk, de gondolkodásmódjuk még mindig nem utasítja el a második világháború utáni őrült problémakezelés filozófiáját. Itt tartunk az Európai Uniós és NATO-tag Szlovákiában, 2007-ben...”

Tény azonban, hogy annyit a szlovák sajtóban még nem foglalkoztak a Beneš-dekrétumok kérdésével, mint akkor, s egészében véve ez nem volt kedvezőtlen a számunkra, hisz

Szlovákiában minden műveltebb ember fejében rögzült, hogy van itt egy lezáratlan ügy, amellyel a társadalomnak előbb-utóbb szembe kell néznie.

Epilógusként még megjegyzem, hogy az Európai Parlamentben két alkalommal is megnyitottam a kérdést, 2017-ben és 2019-ben is. Fő érvem az volt, hogy a szlovák parlament a hírhedt 2007-es határozatot – amelyben a szlovák nacionalistákra jellemző mellébeszélős stílusban ugyan, de megerősítették a dekrétumokat – már EU-s tagállamként hozta meg. A Petíciós Bizottság mindkét esetben levélben fordult a szlovák parlamenthez, azzal a kéréssel, hogy vizsgálja fölül az álláspontját. Bár mindkét levelet az Európai Parlament összes akkori frakciója támogatta, a szlovák parlament azonban mindkét esetben hosszú huzavona után kitérő választ adott. A válaszok alappillére mindkét esetben az volt, hogy úgynevezett holt dokumentumokról van szó, amelyek érvényüket veszítették, s már nem alkalmazzák őket. A Beneš-dekrétumok azonban napjainkban is a szlovák jogrend részét képezik, melynek alapján a Szlovák Földhivatal és az Állami Erdőgazdaság ma is lefoglalhat ingatlantulajdont.

Abban egyeztünk meg a Petíciós Bizottság koordinátoraival, hogy 2019 után, az új parlamentben ismét napirendre tűzzük az ügyet. Erre azonban már nem került sor, mivel a felvidéki magyar választók 2019-ben úgy döntöttek, hogy nem küldenek magyar képviselőt az Európai Parlamentbe.

A Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos hullámvasút most, 2025-ben érte el újabb mélypontját, eddig ugyanis még soha nem fenyegették börtönnel azokat, akik ezeket a szégyenletes dokumentumokat kritizálták, illetve eltörlésüket kérték. 2025. december 11-én a szlovák parlament törvényt fogadott el arról, hogy fél év börtönnel sújtható, aki a dekrétumokat megkérdőjelezi, és nem hajlandó elfogadni a szlovákiai magyarságot sújtó kollektív bűnösség elvét.

 

Nyitókép: Felvidékről kitelepített magyarok 1947-ben (Fortepan, adományozó Rózsa László)